- Új regényének hőse létező alak, a 19. század végén élt, Vay Saroltának keresztelték, de később Vay Sándorként élt, és ezen a néven publikálta írásait. Amikor azt kérdezik tőle, nő létére miért hord férfiruhát, így válaszol: „Ennek egyszerű az oka. Férfi vagyok, az akarok lenni, és ezt nekem senki sem tilthatja meg!” Regényíróként mi izgatta ebben a furcsa figurában?

 

– Leginkább a külső és a belső valóság összeütközése. Azért is választottam Sarolta/Sándor életének azt a pontját, amikor kénytelen szembenézni azzal az önmaga előtt is titkolt ténnyel, hogy biológiai nemét tekintve nő, holott ez összezúzza egész belső világát. Ez az összeütközés az, ami miatt érdekelni kezdett a figura. Aztán elkezdtem keresni a vele kapcsolatos anyagokat, és elolvastam többek között Krafft-Ebing esetleírását, amely a törvényszéki orvos beszámolóján alapszik (később ezt a beszámolót is megkaptam). Ebben az esetleírásban idézik V. S. „feleségéhez” írt leveleinek néhány részletét, és ezekben a levelekben megtalálható a romantikus költemények szókincse és érzésvilága. Holott a helyzet, kívülről nézve, minden, csak nem romantikus: V. S. éppen előzetes letartóztatásban van bizonyos vissza nem fizetett kölcsönök miatt, és a börtönben nem titkolhatja többé biológiai nemét. Ez az egyszerre tragikus és groteszk helyzet kezdett foglalkoztatni. Meg az emberi léleknek az a furcsa tulajdonsága, hogy képes bújócskát játszani önmagával, egyszerre tudni és nem tudni valamit, és hogy az érzések és vágyak milyen határig képesek befolyásolni a valóságról alkotott képünket.

- Sarolta feleségül veszi a klagenfurti erdőfelügyelő lányát. Apósától egy sohasem volt kiadó titkári állására nyolcszáz forint kauciót kér. Amikor kiderül, hogy a reménybeli hivatal nem is létezik, a becsapott após följelenti, mire a rendőrség letartóztatja. Marie, a feleség azonban nem panaszkodik férjére. Egyik levelében azt írja: „Nem szeretek többé idegen gyermekeket [ti. mielőtt férjhez ment, tanítónő volt a foglalkozása], de ha Sanyival volna gyermekem, ezt imádnám.” A regényben a törvényszéki orvosszakértő, miután megbizonyosodott a vizsgálati fogoly neméről, azt kérdezi, hogyan is gondolták ezt a gyerekdolgot. Sarolta azt válaszolja, arra gondoltak, egyik barátjukat kérnék meg, vállalja az apa szerepét. Most akkor hogy is van ez: ilyen elképesztően naiv és tapasztalatlan egy 19. századi nő, vagy éppen ennyire 20. századian modern ez a „furcsa pár”?

– Nincs semmi furcsa abban, hogy egy 19. századi nő ilyen tapasztalatlan volt: az apa – nem a regénybeli, hanem a valóságos, az orvosszakértő beszámoló szerint – úgy nyilatkozott, hogy a lányukat igen szigorúan nevelték. Persze nem minden családban és társadalmi osztályban voltak ennyire naivak a nők. Egy falusi lány nyilván sokat tudott az „élet tényeiről”, egy arisztokrata nő pedig könnyebben hozzáférhetett mindenféle olvasmányhoz, és általában is nyíltabb lehetett a légkör, mint egy kispolgári családban. Bizonyos rétegekben viszont rettentően ügyeltek a lányok erkölcsére. Bohuniczky Szefi önéletrajzában olvasható például, hogy az irodalomtankönyvükben leragasztották azt az illusztrációt, amelyen Szép Ilonka volt látható a vadász társaságában, egymástól tisztes távolságban. Egy másik női visszaemlékezésben meg azt olvastam, hogy az illető édesanyja ollóval kivágta a legártatlanabb lányregények utolsó oldalait is, ahol olyan illetlenségeket írtak le, mint hogy a jegyesek megfogják egymás kezét. Persze nyilván ezek a jól nevelt lányok is sugdolóztak egymás közt, megosztottak bizonyos információkat, de ezek zavarosak és pontatlanok lehettek, és végül is a házasság jelentette az igazi „felvilágosítást”. Sokkal érdekesebb viszont, hogy maga Sándor/Sarolta is elhitte: hogy nekik közös gyermekük lehet Marie-val. Ezt is az orvosszakértő írja. Azt a mozzanatot viszont, amelyet ön úgy ír körül, hogy „megkérték egyik barátjukat”, én találtam ki, és kicsit rossz is a lelkiismeretem miatta. V. S. ugyanis itt O. márkinő történetére utal, akit álmában ejtettek teherbe, és a nagyon erkölcsös Marie esetében is ezt a módszert akarta volna alkalmazni. Ez nagyon más, mint amire ön utal, tudniillik, hogy manapság az összes érdekelt beleegyezésével történik a dolog. Itt az illúzió fönntartása lett volna a cél, és az, hogy a család esetleges gyanakvását eloszlassa (ekkor már több mint egy éve voltak „házasok”).

- Regényében nemcsak az áradó, mikszáthi elbeszélőkedv, humor, éleslátás nyűgözött le, hanem az is, nyelvileg milyen sokrétegű, hajlékony, árnyalt, milyen tökéletesen beszéli a romantika nyelvét. Nagy élvezettel olvastam az imitált Sarolta-verseket is. Írás közben eszébe jutott Weöres Sándor Psychéje?

– Ami a stílust illeti: írás közben jöttem rá, hogy a mi generációnknak, amelyik még olvasott Jókait gyerekkorában, a romantika valamiféle „anyanyelv az anyanyelven belül”. Weöres Psychéje persze eszembe jutott, de ez azért nagyon más helyzet. Sarolta ugyanis létezett, írt verseket is, ráadásul vannak dokumentumok, amelyekből sokat meg lehet tudni életének erről a szakaszáról (még ha ő maga soha nem beszélt is róla, és a versírást is abbahagyta a „lebukását” követően). Őt nem kitalálni kellett, inkább belebújni a bőrébe, és kitölteni a hiányokat. A versekkel azt akartam érzékeltetni, miféle érzelmi és esztétikai szűrőkön megy át valamilyen valóságanyag, amíg ilyen átlagos romantikus vers lesz belőle. Némelyik vershez éppen ezért lábjegyzeteket is írtam, amelyekben utalok rá, hogy az élményanyag, amelyből a versek táplálkoznak, azért korántsem annyira „poétikus”.

- Vay Sarolta-Sándor szerintem azok közé a „régi vágású” művészek közé tartozott, amilyen Jókai és Gárdonyi is volt, akik szinte kétségbeesett igyekezettel próbálták távol tartani műveiktől saját életüket. A kedves, kövérkés Sándor, a kicsi, bölcs öregúr, aki „beszélyeiben” (életműve tíz díszes kötetben, mintegy kétezer oldalon jelent meg) szíja a pipáját, nyakalja a szilvóriumot, s a világ (a régi dicsőség) múlásán búsong. Egyetlen bekezdése sincs, amelyben saját ellentmondásos életéről, érzelmeiről, kapcsolatairól vallana. Megtette ezt ön helyette?

– Igen, pontosan ezt tettem, legalábbis ilyesmit szerettem volna. Egyébként Saroltának van néhány tárcanovellája, amelyben beszél a gyerekkoráról, de ott is mint „diákgyerekre” utal önmagára. Azért valljuk be, Saroltának jó oka volt rá, hogy távol tartsa írásaitól a saját életét: a „lebukás” után ugyanis ott folytatta, ahol abbahagyta. Talán ha képes lett volna teljes mélységéig átélni a bukást, ha nem áltatja tovább magát és a külvilágot, nagyobb író lehetett volna – bár a tárcanovellái a maguk módján így is igen jók. Krúdyra például komoly hatással volt, írt is róla. Mindenképpen megérdemli, hogy újra fölfedezzük.