Az egy test eleve kettő. Nőé, férfié. Hiszen a számozott és avagy-os című fejezetek sorában (Első fejezet, avagy a kéz története; Második fejezet, avagy a nyak története; Huszonötödik fejezet, avagy a tarkó története stb.) a Tizedik a hüvely története, a Tizenkilencedik a pénisz története. Mint a modern trükkregény esetében oly sokszor, az eredetileg napilapban, tárcanovellaként közölt részletek azt az érzetet keltik, hogy – Milosevits Péter szavával – „az éppen olvasott szövegnek van egy másik létformája is, s a kezünkben tartott regény csak változata egy állítólagos – általában fiktív – »eredetinek«”. A közelmúlt egyik ilyen típusú, népszerű világirodalmi terméke Daniel Kehlmann magyarul is kiadott műve, a Hírnév. Tóth Krisztina olyan változatot választott a trükkregényre, amely egy – a fejezetek tematizálásában szerepet játszó – külső szemponttal, a testrészek, szervek megnevezésével felkelti és segíti az olvasói el-, újra- vagy továbbrendezés, textusteremtés igényét, ugyanakkor az elbeszélői ént, az éppen mondott történetet is változatnak szcenírozza. Például a Tizennyolcadik fejezet, avagy a has története – a „Nem lehetett tudni…”, „Nem állítom…” bekezdésindítások után – a félmeztelen, mocskos, bedrogozott, súlyosan sérült fiú históriáját (látszólag) lezárva „Az előbb nem jól meséltem el a történetet” fordulatával él, majd az újabb befejezést is negligálja: „Jaj, megint nem jól mondtam el, de most már figyelni fogok”. Mi a biztosíték arra, hogy az utolsó négy mondat, amely a regénytöredék/novella másik figuráját érinti, a végleges narrátori akaratot tükrözi?

 

Semmi. Nincs garancia. Az életben semmire sincs. A történetmondó nem száll szembe a sorssal, sorsokkal. Tudomásul veszi és hírül adja: „Mindig a legrosszabb történet íródik jelenné…”, s ez a tény legyűri, kilúgozza az elbeszélői omnipotenciát: „Most itt megállhatnék, mert igaz ugyan, a valóság a legrosszabb lehetőségre szokott rábökni, én viszont nyugodtan kanyaríthatnám másfelé a történetet. De egyszerűen nincs időm megtorpanni se. Nem tudom átgondolni, hogy hirtelen melyik ajtón kellene átnyitni abba a félhomályos pillanatba…” (Tizenhatodik fejezet, avagy a mell története). Az írói kommentár alkalmai meglehetősen esetlegesek, néha indokolatlanok vagy suták, ám a szerző és az olvasó közvetlenebb kommunikációja mégis előnyére szolgál a kötetnek.

 

Aközben, miközben és a hasonló jellegű időhatározói utalások fontos alakítói a Pixel szinkron-szimultán karakterének. Ahogyan a(z emberi) test is hierarchizáltsága közepette működő mellérendelő organizmus, úgy utalnak egymásra a struktúra időben (és térben) mozgó alkotórészei. Egymástól távoli országok és egymástól hosszú évtizedekkel elválasztott idősíkok csúsznak össze. Kiterjeszti magát a „miközben”, ugyanakkor több emberöltőből mintha egyetlen életre, egy élet egy-egy kitüntetett rövid időszakára (órájára) szűkülne a történet. Az érdekes szövésmód főleg a regény első felében tartja fenn figyelmünk élénkségét. Később a technika kiismerhetőbb, s az újszerű megjelenítések is variációként hatnak.

 

A Pixel intenzitása megragadóbb, mint vágyott extenzitása. Tóth Krisztina mindenfajta embertípusról beszélni szeretne a harminc felvonásban. Öregről, fiatalról, szülőről, gyermekről, egészségesről, betegről, szerelmesről, elhagyottról, hetero- és homoszexuálisról, különböző emberi, vallási és egyéb csoportokhoz tartozókról. A finoman vissza-visszajátszatott tárgyi és érzéki motívumok önmagukban is vibrálnak (így a különleges kidolgozású gyűrű, amely hol egyik, hol másik kézen bukkan fel: vándorutat tesz, jó csem-csem gyűrűként). Hatásosak a képzettársítás formai átvitelei (nem testi vonások, alakzatok játszanak át arcélbe, szemvágásba, testkontúrba; az emlékek eszköz-hívójeleknek is engedelmeskednek a lelki késztetések mellett stb.). Mégis többet jelent a mondatok helyenként lírai dallama, lefojtottsága – a fájdalmasan megélt és méltó teherként továbbadott szép embertelenség.

 

Szerző: Tarján Tamás