Kétféle verzióban is ismert a Boldog asszony anyánk ősi magyar himnuszunk. Az egyikben Magyarországról, édes hazánkról esik szó, a másik, régebbi változatban az édes helyett romlott szerepel: „Magyarországról, romlott hazánkról….” Utóbbi verziót éneklik egy húsvéti körmenet alkalmával Gothár Péter Megáll az idő című, a hatvanas évek elején játszódó kiváló filmjében.

Gothár Péter a romlott haza kórképét festette meg, a Kádár kor legyengített amnéziás társadalmának mentalitástörténetét tárta fel, melyben szinte mindenki vétkes, cinkos és néma volt. A Gothár-film nyitójelenetére („Jó, akkor itt fogunk élni”) hivatkozó Apám helyett revelatív könyv, mely hozzásegített ahhoz, hogy megismerjük magunkat. Azoknak, akik elfogadták a Kádár-kor megalázó feltételrendszerét, a szocialista állam biztonságot teremtett. Az állammal szemben a haza viszont mindenki biztonságát tételezi. A gulyáskommunizmus éveiben a biztonság mögül kiretusálták a hazát, ami maradt, az a biztonság illúziója. Az identitás a múltnak nevezett fantáziajáték vázszerkezetére épül, de a Kádár-kor elvette („végképp eltörölte”) a múltat, majd felkínálta a jövő illúzióját.

A Jetson-család, vagy az Egér a Marson rajzfilmek futurista designja között hallgattuk el az 1944-es év égbekiáltó gyalázatát, az 1946 nyarától ránk nehezedő kommunista terror egyre pusztítóbb kiteljesedését, az 1956-os forradalomban való szerepvállalást, a kommunista megtorlás felfoghatatlan embertelenségét.

Miként lehet kékítőt oldani az ég vizében? Mit lehet kezdeni a Kádár-kor cinkos összekacsintásával, melyben Komócsin, Biszku és Apró elvtársak jó esetben nem kérdezték meg, hogy ludovikás volt-e az apád. Cserébe „elnézted” a kommunista terrorgépezet kegyetlenkedéseit, azt hogy elvették a földedet, a villádat, a lovadat, a jövődet. Szóval: ha nem ugrálunk, a hatvanas években az államigazgatás minden szintjére beszivárgó ex-ÁVH-sok sem fognak macerálni.

Az Apám helyett esszékötetnek túlságosan is személyes, ugyanakkor azt kell mondjuk, hogy vajmi keveset tudunk meg magáról az apáról. Hogyan lesz a bori munkatábort megjárt zsidó fiúból a szélsőjobbal szimpatizáló öregember? Az átmenet finomságai nem rajzolódnak ki a maguk teljességében, ugyanakkor nem is az volt György célja, hogy portrét fessen apjáról. A szerző a kádári társadalom profilját rajzolja meg, nem az édesapjáét. Ugyanakkor sok esetben zavarba ejtően személyes… Leírja, hogy az apa úszónadrágjából kilógott a zacskója, ugyanakkor hiányzik az apa lélek-jelenléte és nevelődési szintjei nincsenek karakteresen megjelenítve.

A könyv tehát nem az apa könyve, hanem a miénk. Az Apám helyett Magyarország elmúlt ötven évének önismereti kézikönyve, mely felhívja a figyelmet arra, hogy konszenzus minimuma nélkül a társadalom menthetetlenül és jóvátehetetlenül megosztott marad. Az Apám helyett olyan témákat hoz helyzetbe, mint a társadalmi önismeret kérdése, vagy az emlékezetközösségünk közös nevezői. Ugyanakkor nem hibátlan mű. Sommás kijelentései többek között azokat is zavarba ejthetik, akik nem szeretik azt a szót, hogy valószínű.

„Vámost 1944.október 11-én Kiskunhalason, több száz munkaszolgálatossal együtt végezte ki az SS, valószínűleg a helyi lakosság aktív segítségével.” Itt a valószínűleg szó említése finoman szólva is problematikus, hiszen vagy van bizonyítéka arra, hogy a kiskunhalasiak aktívan közreműködtek valaki kivégzésében, vagy nincs.

Ha nincs, akkor egy egész települést sértett meg. Már pedig a bizonyítást György Péter elfelejtette becsatolni. Aztán: odaveti, hogy Ottlik regényei túlértékeltek. Persze, ez a „túlértékelt” magyarázatra szorulna, de György Péter csak megemlíti, mintha egy kockás abroszos balatoni étteremben ülnénk, és éppen jön a pincér, ezért nem fejezi be a mondatot. Aztán más helyen ezt írja: „…kifújja a füstöt, felnéz maga elé.” Ez is pontosításra szorulna. 

György Péter könyve mindezek ellenére megkerülhetetlen könyv, melynek emlékezet-topográfiája ráirányítja a figyelmünket a Kádár-kor mérgező társadalmi szerződésére. Nem sok szó esett a kádári évek alatt a doni katasztrófáról, Trianonról és a zsidóság tragédiájáról, ugyanakkor a rendszer folyamatosan helyzetbe hozta a szolidaritás eszméjét, még rockfesztiválokat is rendezett ezzel a hívószóval.

Mégis: a szolidaritást magát teljességgel nélkülözte a rendszer, hiszen nem volt szolidáris sem a háború előtti magyar elittel (hiszen gyakorlatilag száműzték őket a társadalomból), de kádárék nem hagyták azt sem, hogy a társadalom kihordja a holokauszt traumáját. A Kádár-kor sem tudott mit kezdeni a zsidó származással, és elérte, hogy a bűntudatra gyengített társadalom ne akarjon mást, mint megjutalmazni magát a vasárnapi ebéd utáni görögdinnyével, másnap néhány raklap B-30-as téglával és egy ugyanilyen téglaszínű ezerötös Ladával. Az Apám helyett hozzásegíthet ahhoz, hogy végre elkezdjük az emlékezetmunkát, hogy kialakuljon a fájdalmasan kettéosztott magyar társadalomban valami, amit úgy hívunk: nemzeti és történelmi minimum. Míg ez az áhított közös nevező kialakul, addig is itt van az Apám helyett szerethető sznobériája, mely részint olyan, mintha a megfakult National Geografic mellett, a félig kiszáradt szanzavéra takarásából előkerült Mozgó Világokat lapoznánk, melyben szó lenne Ottlikról, Rubin Szilárdról, Fejes Imréről, a Spions vezéregyéniségéről, Molnár Gergelyről, Jean Améryről és Féja Gézáról is.

Forrás: Kultúra.hu