Rakovszky Zsuzsa írásaira mindenki odafigyel, de napjaink egyik legmeghatározóbb prózaírója nem tagadta meg lírikus énjét se. Vajon milyennek látja az írónő a versek szerepét az életben, mit jelent Sopron és miért pont Vay Sarolta Sándor keltette fel az írónő figyelmét? – Interjú a Cultura-n.

“Az írás nem annyira tudatos tevékenység, hogy meg tudnám mondani, miért inkább ezt írom, mint amazt: egyszerűen csak érzem, hogy az anyag milyen műfajba kívánkozok, ezen felül nekem is csak föltételezéseim vannak. Gondolom, ahogy az ember idősebb lesz, a nagyobb érzelmi hullámzások elsimulnak, nem résztvevője, inkább szemlélője a történéseknek, és ritkábban érinti meg valami nagyon mélyen, márpedig azt hiszem, a vers mélyebb lelki rétegekből táplálkozik, mint a próza.”
 

Írni mostanában kevesebbet ír verset, és olvasni, önmaga szórakoztatására, megnyugtatására?

Hát már hogyne! Csak nem önmagam szórakoztatására – a vers nem nagyon szórakoztató műfaj, persze, lehet, hogy nem ugyanazt értjük szórakoztatáson –, hanem… nem is tudom, miért. Csak időnként rám tör, mint az éhség vagy a szomjúság, de hogy pontosan milyen igényt elégít ki a versolvasás (vagy akár a versírás), azt föltehetőleg még a pszichológusok sem tudják.

Milyennek látja a líra szerepét ma Magyarországon?
  
Fogalmam sincs róla. Talán a könyvkiadók tudnák megmondani, mekkora igény van az új művekre, abból lehet esetleg következtetni rá, hány példányban fogynak a verseskötetek. Én nem ismerem ezeket az adatokat, de föltételezem, hogy van az embereknek egy álladó – valószínűleg igen kis – része, aki rendszeresen olvas verset, és ez a szám nem nő, de nem is csökken. Ami a fiatalokat és a női versírókat illeti: bevallom, én csak afféle „civil” olvasó vagyok, azt olvasom, amihez éppen kedvem van, nem követem különösebben, hogy mi történik éppen a kortárs irodalomban. Ezzel együtt meglepő, hány nagyon jó költőnő (nő költő?) van mostanában, Tóth Kriszta, Szabó T. Anna, Mesterházy Mónika, Szakács Eszter, Szkukovény Katalin, hogy csak néhányat említsek azok közül, akiket nagyon szeretek.

Egyáltalán az irodalmi kánonban ma hol van a női szerzők helye?

Hát, ha a nő voltuk határozza meg ezt a helyet, az elég nagy baj, hiszen nyilván vannak nagyszerű, jó, közepes és uram bocsá’, gyönge női szerzők. Én már magát a „kánon” szót sem szeretem, mindig az Andersen-mese, A császár új ruhája jut róla eszembe – mármint hogy mások  akarják megmondani nekem, mit kellene látnom és kit kellene sokra tartanom. Persze, valamiféle szakmai közmegegyezésre, hogy kik kerüljenek bele a végül is korlátozott terjedelmű irodalomtörténetekbe vagy éppen a tananyagba, nyilván szükség van, de hogy ez „kánon” – azaz szent és vitathatatlan – legyen? Ugyan már…

Mennyire határozza meg a női szerzők olvasását a hagyományos – férfi – szempont- és elvárás-rendszer?

A hagyományos elvárás-rendszernek, azt hiszem, nem sok köze van a férfi-nő ellentétpárhoz, inkább az emberi psziché általános tulajdonságai határozzák meg, hogy mi érdekli az embereket, mi köti le a figyelmüket, mi mozgatja meg az érzéseiket. Ezeket a határokat persze lehet tágítani, legalábbis az olvasók egy részének esetében, de nem a végletekig. Ami meg a férfi és női szempontokat és elvárásokat illeti: nyilván vannak különbségek, de van egy nagy közös metszetük is, és azt hiszem, a valamire való irodalom java része ennek szól.

Van a műfordításban hasonló szenvedély, mint a saját mű megírásában?

A versfordításban biztosan. A prózafordításról talán azt mondhatnám, hogy bizonyos esetekben megvannak benne az alkotó munka bizonyos elemei, de nem mindegyik, máskor meg csak afféle „iparosmunka”. Ritkán szenvedélyes, de mindenképpen kellemes elfoglaltság. Mondhatjuk úgy, hogy a műfordítás a polgári foglalkozásom. Többé-kevésbé azzal keresem a kenyeremet.

A kígyó árnyékával a XVII. századba visz, A hullócsillag éve az 1950-es éveket mutatja be, most megjelent V. S. című regényével pedig a XIX. század végére utaztat bennünket vissza egyfajta idegenvezetőként.

Azt hiszem, a regényíráshoz kell bizonyos távlat, a jelen még elég zavaros (bár a novelláim többsége a jelenben vagy a közelmúltban játszódik.) Meg talán a jelen bizonyos tendenciái is jobban kirajzolódnak, ha visszamegyünk az időben addig a pontig, amikor először vagy tisztább formában jelentkeztek. Egyébként a három regényből csak kettő játszódik a történelmi múltban, az 50-es évek már a személyes múltam, a gyerekkorom. 
Ennek a megírásában talán tényleg játszott némi szerepet a visszavágyódás – no, nem az ötvenes évekbe, csak a gyerekkoromba.

Ez azt is mutatja, hogy kedvenc korszaka is van a történelemben, amelyben szívesen élt volna?

Néha megirigyel az ember bizonyos dolgokat a régebbi korokból – a pezsgőbb szellemi életet vagy éppenséggel a lassúbb, ráérősebb élettempót –, de azért azt hiszem, ahogy másik országban sem, igazából másik korban sem akartam volna élni (egy bizonyos kor után az ember a múltját, még a rossz dolgokat is, kezdi nagyon értékesnek érezni). Kedvenc korszakom azért van persze: azt hiszem, Brodszkij írt valami olyasmit egyik versében, hogy „…minek nekünk a 20. század, ha egyszer ott a 19-ik?” Ezzel hajlamos vagyok egyetérteni (a 21. századra vonatkoztatva is.) Bár ha meggondolom, milyen kínszenvedés lehetett akár csak egy fogorvosi kezelés is a 19. században… hát, talán mégis jobb volt ez így.

Sopron pedig újra és újra visszatérő, kedvenc helyszín.

Itt voltam gyerek, és a gyerekkori helyszínek mélyebben vésődnek az ember agyába (mint ahogy minden más gyermekkori élmény is). Voltaképpen akármiről írok is, a képzeletemben az mindig Sopronban játszódik.

VS, azaz Vay Sándor Sarolta. Miért pont ő?

Igazából a története kezdett érdekelni, az a helyzet mozgatta meg a képzeletemet, hogy valaki kénytelen szembenézni egy olyan igazsággal, amely számára elviselhetetlen. Hogy van egy képe önmagáról – Vay Sarolta egyáltalán nem a „másságát” vállalta fel, és nem is csak a környezetét vezette félre, hanem önmagát is meggyőzte róla, hogy ő tulajdonképpen férfi –, és a külső körülmények rákényszerítik, hogy olyan tükörbe nézzen, amelyik, mondjuk talán így, az „objektív valóságot” mutatja. Ez akkor történik meg vele, amikor börtönbe kerül bizonyos kölcsönkért és vissza nem fizetett pénzösszegek miatt, és lelepleződik, ami egyszersmind a „házasságának” a végét is jelenti. Hogy az én írásaimban jelen lenne a boldogságkeresés?  Hát nem is tudom… Azt hiszem, én inkább a szenvedéssel foglalkozom, jobban mondva azzal, tudunk-e ma valami értelmet adni az elkerülhetetlen szenvedésnek.

Mire kíván választ adni a regénnyel?

Nem hinném, hogy ez lenne az egyik alapmotívuma, miszerint a beteljesületlen vágy kínjánál csak a beteljesült vágy csömöre kínosabb (bár kétségkívül van benne szó ilyesmiről, és ez az idézet került ki a könyv borítójára).
Választ adni? Inkább csak kérdezni szoktam, a válaszokat én sem tudom. Azt mondanám, hogy a könyv a „képzelet és valóság” „illúzió és igazság”, vagy „külső és belső valóság” konfliktusáról szól: arról, hogy mindnyájunknak vannak illúzióink, amelyek nélkül sivárnak vagy értelmetlennek érezzük az életünket, és ezért foggal-körömmel ragaszkodunk hozzájuk, csakhogy ettől, sajnos, még nem lesznek igazak. És hogy mi lenne a teendő? Nem tudom, én azt mondanám, hogy mégiscsak fontos lenne szembenézni ilyenkor a kínos igazsággal, ami persze szenvedéssel jár, vagyis megint visszatértünk oda, hogy tudunk-e értelmet adni ma a szenvedésnek.

Miután ennyire mélyen beleásta magát Vay életébe, milyennek látja őt?

Gondolom, maga az érzés nem sokban különbözött attól, mintha nőként férfiakat szeretett volna, vagy mintha csakugyan férfi lett volna, fizikai megnyilvánulásaiban viszont nyilván korlátozva volt, hiszen testileg mégiscsak nő volt az istenadta. Egyébként a szerelemben mindig is nagy szerepe van a képzeletnek, mondhatni, a bennünk élő képzeleti képet vetítjük rá az arra valamelyest alkalmas személyre (aztán amikor kiábrándulunk, akkor nem értjük, hogy „mit láthattam én ebben a férfiban/nőben?”). Ez Sarolta/Sándor esetében is így lehetett valahogy, csak a szegény „feleség” csalódása lehetett nagyobb az átlagosnál.

Az irodalomi életben nem ritka, hogy egy nő férfi néven ír, a könnyebb érvényesülés érdekében. Noha Vay Sarolta grófnő nem emiatt az indok miatt avanzsált Sándorrá. Mennyire használta ki ezt a szerepet?
 
Hát a századelőn, illetve már korábban is sok nő írt férfinéven, de sokan írtak a saját nevükön is (ott van mindjárt Sarolta nevesebb rokona, Czóbel Minka), és nem hinném, hogy a férfinév segítette volna az érvényesülést az irodalmi életben. (Inkább talán a környezetük elől szerették volna titkolni, hogy írnak.) Nyilván voltak, akik nem szerették vagy lenézték a nőírókat (tudjuk, Gyulai Pál nemigen kedvelte őket), vagy meg akarták szabni számukra, milyen témákról vagy hangnemben írhatnak, míg mások talán éppen hogy elnézőbbek voltak velünk szemben, vagy ünnepelték a „bátorságukat”, ha „merészebb”, mondjuk erotikus témákról írtak
Sarolta az írásaiban tökéletesen alakítja a férfit, de nem az irodalmi karrier kedvéért, hanem, mondhatni, őszintén: a verseiben az epekedő romantikus költőt, a tárcanovelláiban a régi vágású, kedélyes, öregedő urat. Rettenetesen sok ilyen tárcát írt, részben a megélhetés kedvéért, mert öröklött vagyonát gyorsan elverte. Verset viszont nem írt attól kezdve, hogy a börtönben kénytelen volt szembenézni vele: valójában nem Sándor, hanem Sarolta…

 

Folytatás itt....