A boldogság és a boldogtalanság, vagy a boldogság és a melankólia milyen viszonyban vannak egymással?

    Valamelyest kontúrt kellene adni annak a fogalomnak, az általam írt könyvek esetében, hogy melankólia. Ez a melankólia közel áll hozzá, de nem azonos azzal, ami átjárta a romantikát, vagy amit a hétköznapokban melankólia alatt értünk. Inkább egyfajta megfékezettség ez, hogy az ember ne őrüljön meg, és erre ez a fajta befékezett állapot az egyetlen lehetséges gyógyír. A romantika melankóliája sem nélkülözte ezt a fajta megfékezett tébolyt, amikor is kívülről, a nem-melankolikusok felől nézve is fogyaszthatóvá, elviselhetővé, s így veszélytelenné kellett tenni azt, hogy a valóság kibírhatatlan, szűk s az ember pedig nem normális… így volt Büchnernél és Lenznél, de Kleistnél is, így van lényegében minden úttörő melankolikusnál. Sem elviselni, sem kitörni belőle nem lehet. Így hát ne úgy képzeljék – és nyilván nem is képzelik úgy –, hogy ezek az úttörő melankolikusok azok kis édes lények voltak, akik a nagyontávolba meredve egy tóparton hevernek tüdőbajuk egyetlen társaiként, csak a naplementét hajlandók elfogadni, és szeretik, ha úgy festik meg őket, hogy egyedül vannak egy őszi kertben puha plédekbe burkolózva… Inkább arról van szó, hogy egy azonnali megőrülés keltette kellemetlen közönség-reakciókat elkerülendő egyszerűen megfékezik magukban a folyamatot, és ezzel ideig-óráig elfogadhatóvá, bizonyos fokig érthetővé teszik a kívülállók számára. De amint mondtam, ez csak hasonló, de nem teljesen azonos azzal a melankólia-fogalommal, amelyet az én könyveimben fel lehet fedezni. Mert itt ez a különleges hozzáállás a világhoz, a melankolikus nézet nem csupán a megőrülésben való megfékezettséget jelent, hanem egyfajta beletörődést is. A boldog belenyugvással, megnyugvással pedig a következő a helyzet. Van az írásaimban megszületett hősöknek egy csoportja, ahol a melankolikus belső állapot nem kérdéses ugyan, de az sem, hogy ez az érzés és nézet a megfékezett őrületet téves reakciónak tartja a világőrületben, egyszerűen azért, mert felfedez valamit, aminek a valóságosságát korábban kétségbevonta, a transzcendencia jelenlétét ugyanis. Biztosan emlékszel egy jelenetre, Az urgai fogolyban szerepel. Arra a találkozásra gondolok, ahol a hős szembetalálja magát az ötszáz lohannal, és felfogja, hogy nem az ötszáz lohanról készült szobrokkal találkozott, hanem magukkal a lohanokkal. S hogy ne legyen kétsége afelől, hogy ráadásul ez a transzendencia nem a reálistól elkülönülten, mintegy afölött létezik, rátalál még egy olyan tudásra, amely nagyon megforgatja önmaga körül, s amely a boldogság érzésével ajándékozza meg. Arról van szó, hogy amikor belép Mongólia felől Kínába, s eléri Pekinget, akkor ott kezdi nagyon furcsán érezni magát, érzi ugyanis, hogy nem a hely egzotikuma ragadta meg, hanem valami egészen más. Nem tud rájönni egy darabig, mi az, ami a szeme elé tárult, bolyong erre-arra ebben a kínai világban. Megzavarja, de egyúttal ez a zavar jó felé is vezeti, hogy tudniilik a szeme előtt elterülő világnak mennyire nem a maoista vagy posztmaoista vonása az, amelyik lényeges a számára, nem, érzékeli, hogy a valóságos Kína, az nem azonos e pillanatnyival, és bolyong tovább, és keresi a megoldást, és a megoldás ott van előtte, míg végül ráébred, hogy az a Kína, amit ő lát, az tényleg nem egyszerűen a jelenlegi, hanem egy folytonos történelmi tér, s hogy ő most ugyanabban a birodalomban van, amelynek időbeni távlatában visszafelé egy ponton ott áll Qin Shi Huangdi és Konfucius, amit ő aztán úgy fordít le magának, hogy uramisten, én az utolsó működő ókori birodalomban vagyok. Hasonló velem is történt, amikor 1990-ben először elvetődtem Kínába, és éppen az ún. őszi ázsiai olimpiai játékok idején, amikor Kína először próbálta világméretekben bizonyítani, hogy náluk megváltozott a helyzet, és ezért jószerével eltűntek a korábbi kommunista szimbólumok. Zászlót alig lehetett látni, inkább virágkölteményeket építettek, óriási virágkölteményeket, ferdén a telkek és az utcák széleire, egyedül Mao elvtárs képe maradt fenn a Tienanmen téren, és én is, akárcsak a hősöm, kezdtem bolyongani  ebben a térben, és egyszer csak villámszerűen beugrott, hogy mi is ez a különlegessége ennek a világnak, hirtelen én is rájöttem, hogy nem 1990-ben vagyok, hanem ennek a nem országnyi, hanem kontinensnyi világnak bármelyik időszakaszában, hogy tudnillik egy olyan folytonosan létező birodalomnak a látogatójaként kóválygok itt, amelyik birodalom isten tudja, mikor kezdődött. Elég vicces amúgy, hogy az eltelt évek-évtizedek során folyamatosan nőtt a kínai történelemnek ez az időbeli tartománya. 1990-ben a kínai kultúra – mármint a kínai propaganda szerint – ötezer éves volt, aztán ’96-ban már hétezer éves, aztán ’99-ben vagy 2000-ben már tizenegyezer éves, és most már nem tudom, hol tartanak pontosan. Az archeológiát a kommunista párt engedte szabadjára, eszméletlen ásás kezdődött el, mindenki ásott, az is, aki értett hozzá és az is, aki nem, hihetetlen kincsek vannak magántulajdonban, amit művészek, értelmiségiek, vagy éppen afféle piaci kereskedők találtak, de ma már nem kerül be az ócskapiacok világába semmi, mert mindent inkább hamisítanak, az kevesebb fáradtságba kerül, s nagyobb hasznot hoz, hisz bármennyi egyedi kulturkincs létrehozható e sajátos módszerrel, s így akárhányszor eladható. Nagyon sok nyugati turista érkezik, és  nagyon vicces, amikor lát az ember egy-egy ilyen amerikai, francia, ausztrál, vagy egyenesen magyar arcot, ahogy átszellemülten, egy feszült boldogságban szinte menekülve távozik egy-egy ócskapiacról, újságpapírba csomagolva valamit hihetetlen örömmel szorít az oldalához, s látszik rajta, hogy azért menekül, nehogy visszahívják, mert ő azt hiszi, vett egy Ming-kori faszobrot. S hát elég vicces, hogy persze nem azt vette. Ezek a piacok mára már egyenesen virágoznak, mert ömlenek azok a látogatók, akiknek biztos tudásuk van arról, ezen vagy azon a régiségpiacon hogyan ismerik fel, ami valódi. Csak hát itt már nincs semmi valódi, minden hamis, a hamisnak is elkezdődött már a hamisítása, egy óriási csalás ez a múlttal. De jelzi, hogy más is van így, mint én akkor: hogy más is belelát az időnek ebbe a folytonosságába, és akar valami bizonyítékot erről, és ez elképesztő, és boldogsággal tölti el az embert. Legalábbis engem boldogsággal töltött el. Azzal magyarázom, hogy én egy olyan világból jöttem, hogy én egy olyan világban szocializálódtam, ahol egyszerűen nincs példa a folytonos történelmi időre, és itt meg hirtelen az ember belesodródott egy világba, amely megszakítatlanul tart, vagyis határozottan van múltja. A boldog érzéseknek tehát több forrása is adódott, de aztán e forrásokhoz visszatérve e tapasztalatok újraellenőrzése is megtörtént. S az ilyesminek mindig szomorú következményei vannak. Az ember elveszti az utat, amely még egyszer visszavezetné ehhez a boldogsághoz, elveszti, viszont mindezt nem összeroppanásban, hanem egy melankóliában éli meg. Azaz most a kérdésedre válaszolva végre, a korábban taglalt boldog tapasztalásból a transzcendencia meglétéről idővel egy sajátos melankólia lesz, mely lényegében szinte üres, és azt tartalmazza, annak emlékét, hogy „voltam boldog”. (A beszélgetőtárs Szirák Péter)

Részlet Krasznahorkai László készülő könyvéből.