Száz éve ezen a napon született Ottlik Géza, délután négytől a Rózsavölgyi Szalonban ünnepeljük a Hajnali háztetők ünnepi kiadásával. Szegő János szerkesztő azonban már ma reggel Ottlik-szövegrétegekbe botlott a Kálvin téren. Rövid emlékezés és tallózás Ottlik Géza Budájáról és Pestjéről, avagy Ottlik Géza Budapestjéről.

Ottlik Géza és Buda és Pest

„Ami rossz benne, az nem zavar. Mi kell ide? Hát Buda. (Pest nem.) De, sőt főképp Pest.”

Ottlik Géza, Buda

Kossuth vagy Széchenyi? Kossuth vagy Görgey? (Még jó hogy Széchenyi vagy Görgey nincsen.) Albert vagy Varga? Illés vagy Omega? Nyilasi vagy Törőcsik? Arany vagy Petőfi? Pest vagy Buda? Megannyi állandó dilemma, örökösen jelenlévő magyar vagy-vagy. Itt van például Pest vagy Buda kétesélyes meccse a sajátos szorzattal, Budapesttel. Budáról külön entitásként gondolkodni, Márai után szabadon: világnézet. Pestet önmagában elgondolni, Buda nélkül, igazi pesti vicc. A ma száz éve született Ottlik Géza ugyan címzetesen letette a voksát Buda mellett, innen indul a Buda is, a visszatéréstől: „Visszakerültél hát Budára, ahol születtél. Ez csoda volt.” De nekem Ottlik ugyanannyira Pest, a régi Pest írója is. Például a Kálvin téren ma reggel is eszembe jutott Ottlik.

„Régen minden valamilyen volt. Nemcsak az érdekes vagy különös, vagy jó dolgok, hanem jóformán akármi, bármilyen pillanatban. A Kálvin tér szökőkútja és maga a Kálvin tér, bármikor; gyalog vagy villamosról, estefelé vagy iskolába menet, eső után, tavasszal, télen, jókedvűen, rosszkedvűen, mindig valamilyen volt, mindig teljesen más, és telve tartalommal. Létezett, minden pillanatának megvolt a teljes lényege, ha nem is lehetett néven nevezni, mi volt az voltaképpen. Megfoghatatlan, mély boldogság és végtelenség lappangott minden dolgok alján és a múló időben.

Tágasság. Nagy levegő. Csodálatos zengés, izgalom. A Haris köz jutott az eszébe. Hiába volt valami olyan szűk, ronda és barátságtalan, mint akár ez a fogda vagy a porta amott, mégsem volt semmilyen. A fogorvoshoz mentek anyjával a Haris közbe. Boldogság? A Ferenciek tere, a Kígyó tér, a Koronaherceg utca, az egész környék barátságos volt, szerette: a Haris köz éppen a barátságtalan semmilyenségével tűnt fel élesen. Kopár kis nagyvárosi sikátor. Se üzletek, se eleven kirakatok; szűk, kanyarodik, esős, vizes járda; nagy szürke házak, irodák, rácsok, vasredőnyök; félemeleti raktárak, hátsó irodahelyiségek. Fájt a foga, és szurkolt, izgatott volt. Aztán erre nem is emlékszik, kihúzták-e? Fájt-e? Csak a Haris közre, az összehajló komor bérpalotákra, esős balkonokra. Az esemény, a hozzá tartozó történet: nem volt fontos. Elfeledte! De az a perc, amikor végigmentek a Haris közön, az egésznek az éghajlata, zenei hangneme, légköre, a leve és a lényege – amire nincs szó, nincs még fogalom –, az megmaradt. Mint a boldogságot, mint a mustot, érzi a torkán: esős járda, nagyváros: kézzelfoghatóan és kifejezhetetlenül, mint az életét, formátlan teljességében.”

(Iskola a határon)

Formátlan teljesség. Vajon mit szólna a mai Kálvin térhez Ottlik? Vagy Bébé? Vagy Medve? Meddig tudnák kísérni egymást?

„Hogy elkísérhetsz nyugodtan a Kálvin térig – felelte kitérően. Egészen másról volt szó, de úgyis értettük mind a ketten.

Rendben volt minden. Szótlanul lépkedtünk az áprilisi estében. Magányos kis villamos csörömpölt végig a Kecskeméti utcán, világos ablakokkal. Rügyeztek a fák. Egy huszár száza

353dos jött velünk szembe, szép, karcsú nőt kísért, s amíg visszatisztelgett nekünk, egy pillanatra abbahagyta a beszélgetést. Medve meg-megállt a kirakatok előtt. A szabadságunk alatt többet nem találkoztunk, de ez is nagy szó volt, hogy együtt mentünk a Kálvin térig.”

 

Persze Pestre meg is kell érkezni, nem és nemcsak Ottliknak, hanem akárkinek – és ennek a körülményeit a Budából ismerjük meg:

„Ezt jól kitalálta még a nyáron, s persze hogy kedve volt hozzá. Minélfogva persze, hogy nekem is kedvem volt bejárni a Belvárost. Elvitt a Sziget Clubba, itt volt nekem a Tiszti Kaszinó mozija, lányokkal, a Magyar utca este kurvákkal, az Apostolok, a Kis Piszkos, a Mátyás-pince, Petőfi Sándor és a Duna-korzó, Arany János és a nagy Múzeum, a Kaplony utca sarkán mindjárt egy madár- és állatkereskedés, mindenütt nagyvárosi – nem budai – fényes kirakatok: szóval egy másik világ. Ide átköltözni az én egész Fehérvári úti világommal? Ehhez szinte kozmikus, forradalmi fordulatot kell megtenni az embernek.

A nagy kopernikusi, newtoni, einsteini fordulatnál nem kisebb, nem jelképes, konkrét fordulatot tett meg az ember világával anyám vakmerősége, amivel a lakást Monostorra helyezte át (néhány évre), és télire beköltözött Ella barátnője panziójába Pestre. Ki hitte volna, hogy lehet életet folytathatóvá, elfogadhatóvá, egyáltalán lehetővé tenni másképpen, más lakásban, másik partján a Dunának?

Lehetett. Az Egyetem utca fogta magát és kezdett hozzátartozni az életemhez. A Károlyi palota, a Franklin Társulat kirakatai, a Poól és Mály, Erzsébet Szálló, Centrál kávéház. Helyesebben, nem is ezek a közismert jeles helyek, hanem éppúgy, ahogy a Fehérvári út semmitmondó szögletei, beszögellései, egyforma pincegádorai, ugyanolyan liftaknái, mind ősi, megkülönböztethető jó ismerőseim voltak: az Egyetem utca semmitmondó épületei, a négy-öt emeletes egykutya bérházai, kapui, kapualjai, puszta kövei lettek ismerőseim, lettek itt is igazán enyémek.

Egyetem tér 5. „Te nem jössz, Bébé? Hová mész?” „Megyek haza.” Éva jó kedve itt végig kitartott. (Jó karácsonyok, a nyakára nőtt fiacskája elfért vele, s a panzió ebédlőjében bridzs uzsonna-vacsorákat is tudott rendezni, több asztallal. 30-ban aztán szerzett egy príma lakást a Kígyó (Apponyi) téren, belvárosiak lettünk végképp.)”

A Kálvin tér környékén vagyunk továbbra is. Erre sétálnak Ottlik-hősei (Ottlik és hősei) a kis remekműben, a Hajnali háztetőkben is:

„Szerény, szórakozott mosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapest háztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe.

Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókékvitorla, mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege.

– Igen – biztattam –, fesd le, amit láttál!
– Minek? – nézett rám csodálkozva.
– Mert szép.

 – Szép? Eredj már, Bébé! Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab. – Vállat vont. – Ha ez szép, akkor minden szép. Bólintottam.
– Fesd csak le, ahogy láttad.
– De minek? – kérdezte. – Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam.

  Egy kis cseléd szaladt át a villamossíneken. A verebek odébb ugráltak három arasszal.

– Hát Péter – sóhajtottam. – Valamit csak kell csinálni az embernek az életben.
– Miért? – kérdezte tágra meredt szemmel. – Miért kellene? Erre nem tudtam válaszolni. Néztünk egymásra. Kezet ráztunk, mert a Kecskeméti utca sarkára értünk, és elvált az utunk. Elnevettem magam.
– Most például – kérdeztem – mit fogsz csinálni?
– Megkeresem Lilit – felelte szórakozottan.”

(Hajnali háztetők)

A város máskor álom vagy emlék. Emlékálmodás.

„Azt álmodtam nemrég, hogy megyek valahol a körúton, át az Oktogonon, lágy, szelíd késő délután van, és észreveszem, hogy gyönyörű a város, csupa szín. Pedig szomorúság van bennem, tudom, hogy holnap meg kell halnom, és semmit sem tehetünk ellene. Szomorú, hiába. A házak, a fák, járókelők, Andrássy út: még soha ilyen szép nem volt Budapest. Még soha ilyen érett, ilyen porhanyós nem volt a késő-délutáni óra. Szelíd volt. Érett. Nem fájt. Érdekes, fájnia kellett volna, és nem fájt. Gyengéd volt a levegő, az Oktogon, minden. Gyengéd? Porhanyós? Nem, nem tudok más szót rá – érett volt.”

(Buda)

 

„Ezerkilencszázhuszonhárom, Budapest, december huszadika. Kora reggeli villamosok, aszfalt. Az otthoni szobák, az otthoni ajtók rézkilincsei, a fürdőszoba ismerős szaga, ez a távoli, hihetetlen világ nem volt álomszerű. Éppen az volt benne az elmondhatatlan, szívszorító boldogság, hogy való igaz. Inkább magamat éreztem itt álomszerűnek. Álruhában járkált az ember, utcák, mozik, kirakatok, lakás, abrosz, villa, tányér, szakadatlan káprázatban. A nap minden órája tele volt zsúfolva eseménnyel. A kéthetes szabadság emlékezetünkben végtelenné tágult, de amíg benne jártunk, a szüntelen mámorban úgy megszaladt az emberrel, hogy szinte észbe sem kaphattam, máris véget ért.”

(Iskola a határon)

 

„Nyár volt, esti kilenc óra. Damjáni az első, a régi városából érkezett ide esténként, valahonnét Budáról jött éppen, fülében még zümmögött a régi tangó, amit a vendéglőben játszottak, ahol jobb találkozóhely híján Maricával beszéltek meg egy végtelenül fontos dolgot, s gyalog jött át az Erzsébet hídon, elmerülten a gondolataiba, aztán végigsétált a Kossuth Lajos utcán és a Rákóczi úton, míg az Emkénél észbe nem kapott, hogy vacsorára van híva, s már egy jó fél órával elkésett. Elmondta a mentekező szavakat, szerepe szerint. Aztán egy pillanatig némán meredt a színfalak felé, mint aki kinéz az ablakon. Meszelt, csupasz fal volt ott, nyitott vasajtó, egy bádogvödör. Damjáni tisztán látta az utcát, a körút esti fényeit odalent, hallotta a gépkocsik tülkölését, egy kék autóbusz csikorgó fékezését, tisztán érezte a régi Budapest mondhatatlan édességét, az elsüllyedt városét, melyet hűtlenül túlélt, de amely mégis fogva maradt egyszer a rakparton hirtelen összeszoruló szívében, s szilárdabbul létezett, mint mindaz, ami túlélte s még él és változékony. Lám – elmélkedett Damjáni – így rakódnak bennünk a rétegei életünk hordaléktalajának, s ami meghalt, az is él, sőt, bizonyos szempontból csakis az él igazán.”

(A rakparton)

Lám, elmélkedne tovább a merengésre és idézésre igencsak hajlamos szerkesztő, arról, hogy Ottlik mennyire él továbbra is, hogy mennyire továbbélő a figura és az életmű is, de nem árt csínján bánni a nagyszabású dolgokkal a létezésszakmában, és most talán a csend és a hallgatás szavatol a világ biztonságáért, úgyhogy a szerkesztő most inkább Ottlikot olvas.

Szegő János

 (A kép forrása: www.hampage.hu)