A könyv borítóján egy érdekes szögből fényképezett Michelin térkép részlete látható. Ez nem olyan kép, amit Jed Martin, a könyv főszereplője készített. Ezen a képen, a térképen kartonpapírból kivágott rácsokat helyeztek és úgy fotózták le. A rácsok hálószerűen fedik el a térképi tájat. Az elemző értetlenül áll, mit is akarnak szimbolizálni ezek az aszimmetrikus kockák. Ezért inkább elmeséli, hogyan találkozott először Michel Houellebecq könyveivel. Akkoriban egy könyvesboltban dolgoztam. Vevő nem sok akadt, ezért volt időm olvasgatni. A boltban elég kötet volt, amik közül kedvemre válogathattam. Egyszer a polcok között nézelődve megakadt szemem az egyik könyv gerincén. A sötétkék gerincen fehérrel a szerző neve, Michel Houellebecq, alatta sötét rózsaszínnel a cím: Egy sziget lehetősége. Elolvastam a fülszövegét, amiből megtudtam, nem ez a szerző első magyarul megjelent regénye. Nem csak a fülszöveg, hanem a könyv borítóján lévő kietlen köves táj is felkeltette az érdeklődésem. Elolvastattam kollégámmal a szöveget, aki azt mondta; te is pont ilyen vagy, olvasd el. Elolvastam, tetszett. A többi könyvét is elolvastam, azok is tetszetek.
Így hát nagy kíváncsisággal vártam a következő regényét, A térkép és a tájat. Olvasás közben Armin van Buuren feat Jaqueline Govaert – Never Say Never című számát hallgatom. Minden bizonnyal ő korunk Mozartja. A szakértők szerint ízig-vérig művészregényt tart kezében az olvasó. Ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem fogom írásomban.
Houellebecq két férfi leírásával kezdi történetét. Balzaci vagy stendhali regénykezdet ez. Aztán az olvasó rájön, hogy a két férfi nem a regény, hanem a könyv főhősének, Jed Martin festményének szereplője. A kép címe: Damien Hirst és Jeff Koons felosztja a képzőművészeti piacot. Jed a képet soha nem fejezi be. A nulladik fejezet végén megsemmisíti festményét. Ezzel a gesztussal Houellebecq bevallja, Jed Martin az a szereplő, akibe a legtöbbet rakta saját magából. Hogy alátámasszuk ezt az állítást, elég fellapozni A csúcsont, amelyben Agatha Christie regényét, a Hétvégi gyilkosságot elemzi. Ebben a könyvben Christie önmagát akarta ábrázolni egy Henrietta nevű szobrásznő személyében. Henrietta a könyv egy bizonyos pontján megsemmisíti szobrát, ami az alkotás kínjáról szól. Jed is ezért tépi szét festményét, de Christie nem csak ezt akarta ábrázolni, „hanem …a minden alkotóművészre jellemző különleges szenvedést (…) azt, hogy a művész és a világ közé könyörtelenül beékelődő esztétikai szűrő miatt egy művész képtelen arra, hogy igazán boldog vagy boldogtalan legyen (…) nyilvánvaló volt, hogy őszinteségre törekedett. Sajnos azonban Henrietta alakja, a művészé, aki valamiképpen a világ szegélyén él, és csak kettőzötten, kétértelműen, (…) tudja látni a dolgokat, meglehetősen érdektelenre sikeredett.” Mivel Christie krimit és nem művészregényt írt. Ezt a részletet olvashatjuk úgy is, mint egy korai jegyzetet A térkép és a tájhoz. Vagyis Houellebecq kilenc évig hordta magában ennek a regénynek a tervét.
Az első részben nagy vonalakban megismerjük Jed gyerekkorát. Anyja öngyilkossága után apja neveli, majd beadja egy bentlakásos iskolába. Houellebecq nem számol be olyan részletesen Jed gyermek- és kamaszéveiről, mint az Elemi részecskékben Brunóéról. Különben is, Jed Martin inkább Michel Djerzinskire hasonlít. Megszállott alak, aki csak munkájának/művészetének él. Houellebecq a művein keresztül mutatja be Jedet. Első komoly műve a Háromszáz tárgy a vaskereskedésből címet viseli. Ezzel az anyaggal jelentkezik a Képzőművészeti Főiskolára, ahová fel is veszik. A Főiskolán töltött hat év alatt egy Linhof Master Technika Classic típusú kamerával készít képeket a világ kézműves termékeiről. Minden őt körülvevő tárgyat lefotóz, legyen az villa, colt, falinaptár, összesen tizenegyezer képet készít. Jed Martin képei valójában ready-made-ek, túllépve a Marcel Duchamp által megfogalmazott kereteket. Egy tárgy a maga kézzel fogható valóságában, kiemelve közegéből új nézőpontot hoz létre a tárgy és a szemlélő között. Jed nem egy tárgy kézzelfogható valóságát emeli műalkotássá, hanem annak képét. Minden ember először képeken találkozik a művészeti alkotásokkal. Így természetesnek is mondható, hogy Jed fényképeken örökíti meg az őt körülvevő világot. Művészeti alkotássá léptetve elő azokat. Houellebecq nagy alapossággal írja le a fotók elkészítésének technikai részét.
A főiskola elvégzése után egy ideig apja raincy hazában él, ahol majd később minden szentestét együtt töltenek. Mint Michel az Elemi részecskékben, aki nagynénje raincy házában karácsonyozik. Apjával vidékre utaznak nagyanyja temetésére. Jed eközben lezárta magában a tárgyak fotózásának korszakát. Most cél nélkül járkál a világban. Megállnak egy benzinkútnál, ahol Jed életében először találkozik egy Michelin térképpel. Első látásra lenyűgözi a térkép szépsége. „Soha nem látott még ilyen csodálatos tárgyat, amelyben olyan sok érzelem és értelem lüktetett volna, mint Creuse, Haut-Vienne 1/150000 arányú térképe.” A temetés után egy hetet tölt Creuse-ban. A vidéki epizódban emlékszik vissza Jed első szerelmére. Vidékről hazatérve fél éven keresztül Michelin térképeket fotóz. Ez hozza meg életében az első sikert és a második szerelmet, Olga, a szép orosz nő személyében. Olga a Michelin-nél dolgozik, és franciaországi útikönyveket ír. A csúcsonban Valérie egy utazási ügynökségnél dolgozik. Igaz, Olga teljes ellentéte Valérienak, külsőleg és belsőleg egyaránt. Jed sok idejét tölti Olgánál, és üres óráiban Agatha Christie-t olvas. Beköszöntött életébe egy boldog időszak. Mindenkinek vannak ilyenjei, még akkor is, ha nem veszi észre. A kiállítás sikeres, a képeket viszik.
A térképekről készült fényképekről a szerző zavarba ejtően pontos leírást ad. Nem csak a látványról, hanem a fotózás technikájáról is. „Nagyon kicsi, harmincfokos felvételi szöget választott, és maximálisra állította a blendeértékét, hogy nagy mélységélességet nyerjen. Ezután alkalmazta az életlen távolságot és a kékség-hatást a látóhatáron, a Photoshop szűrőit használva.” És így írja le az elképzelt képet: „Az előtérben a breuil-i tavacska és Chatelus-le-Marcheix falucska látszott. Távolabb az utak kígyózva kúsztak be az erdőbe Saint-Goussard, Lauriére és Jabreilles-les-Bordes között, az egész olyan volt, mint egy álombéli táj, tündéri és sérthetetlen. A kép mélyén és bal szélén mintha ködfoltból emelkedne elő, még tisztán kivehető volt az A20-as autóút fehér és vörös szalagja.”
Hasonlítanak ezek a képek a Tour de France helikopteres felvételeire a francia tájban. Jed fotóin nem a valós táj jelenik meg, hanem egy térképé. Nem is egy valós térképé, hanem egy térkép elvont képéé, ami csak Jed agyában létezik. Ezek a képek is valójában ready-made-k. A térképek lehetnek a valóságtól való távolodás szimbólumai is. Jed boldog, míg egy nap Olga kilép az életéből. Jed az összes térképekről készült képét sittes zsákokba gyömöszöli, és lehordja őket a szeméttárolóba. Ez volt az a pont, mikor csodálattal kezdtem figyelni Jed Martint. Csak egy alkotó ember tudja, milyen hatalmas erőfeszítés is kell ahhoz, hogy egy művész eljusson saját műveinek megsemmisítéséhez. A rombolást felfoghatjuk az alkotás egy fajtájának is. Houellebecq definíciókat keres a művészet meghatározására, vagy csak a művészet lényegét próbálja megfogalmazni. „…az, hogy művész valaki, elsősorban az alávetettséget jelenti. A művész rejtelmes, váratlanul felbukkanó sugallatok rabszolgája, ezeket a sugallatokat jobb híján, és vallásos hit hiányában intuíciónak lehetne nevezni; üzenetek ezek, amelyek azonban határozott, kategorikus parancsokat közvetítenek a művész felé, és szóba sem jöhet, hogy kivonja magát alóluk (…) Egy ilyen üzenet akár arra is késztetheti a művészt, hogy pusztítsa el egy-egy művét, vagy akár az egész életművét, vagy hogy egy teljesen új irányba induljon el, vagy hogy ne induljon el semerre, hogy ne legyen semmiféle terve, még reménye sem a folytatásra. Ennyiben, és csak ennyiben lehet olykor nehéznek nevezni egy művész helyzetét.” Egy ösztönből alkotó művész vallomása ez, alárendeltség, intuíció, és nehézség semmi más. De felfoghatjuk-e ezt Houellebecq saját vallomásaként művészetéről?
Jed Martin ezután soha többé nem fényképez térképeket. Az alkotó emberek ürességével járt-kelt a városban. Egy napon, szokásos sétája közben egy művészeti bolt előtt találta magát. Itt vásárolta meg egy háromszög alakú dobozban élete első olajfestés alapcsomagját. Tíz éven keresztül festett. Összesen hatvanöt képet. A regény narrátora múlt időben kezd el beszélni Jedről, mint az Elemi részecskék narrátora Michelről. A festményeket az utókor két nagy csoportba sorolja. Első, az egyszerű mesterségek, második a vállalatszerkezetek sorozata. Nem tesz mást, ábrázolja a világot, amiben él. Jed úgy festi le a világot, amiben él, ahogyan ő látja. Ezt saját szavaival így fogalmazza meg; „…egyik képtől a másikig egy mesterséges, szimbolikus teret próbálok létrehozni, ahol olyan helyzeteket tudnék ábrázolni, amelyek bármely csoportra érvényesek.” Minden művészeti alkotás egy új teret alkot a világmindenség tereiben. Jed képei magukon hordozzák a XX. és a XXI. század lenyomatát, hasonlóan a németalföldi festők képeihez, csak éppen a saját korukban. Talán ebből indult ki Houellebecq is, mikor kitalálta, mit is fessen főszereplője. Jed Martin figurája sok apró motívumot hordoz magában Marcel Ducamp és Andy Warhol személyiségéből. Jed képeinek címeit akár Ducamp is adhatta volna, ha nem éreznénk bennük Michel Houellebecq iróniáját. Maya Dubois űrjármű-távvezérlő-asszisztens vagy Bill Gates és Steve Jobs az informatika jövőjéről beszélget. Van ezekben a címekben valami megfoghatatlan.
A második részben visszatérünk a nulladik fejezet végéhez. Jed kapcsolatba lép a könyvbéli Houellebecq-kel, hogy felkérje, írjon bevezetőt a képkiállítására kiadandó katalógusba. Az első találkozással kezdődnek az elméleti beszélgetések, amik minden Houellebecq regény elmaradhatatlan részei. Az Elemi részecskékben Michel Brunóval folytat ilyen beszélgetéseket. Ott Huxley neve, itt pedig William Morris és Charles Fourier neve tűnik fel.
Mért is tért vissza Jed Martin a festészethez? Ezt a kérdést a második rész konfliktusaként is felfogatjuk. Fényképszerű festményein, amiken mégis van valami valószerűtlen, ábrázolja korunk embereit. Ha el akarjuk képzelni, hogyan is nézhetnek ki ezek a festmények, elég, ha megnézzük Szépfalvi Ágnes képeit.
Jed megígéri a könyvbéli Houellebecq-nek, hogy készít róla egy portrét, ezért újra meglátogatja. Vásárol egy Samsung ZRT-AV2-es típusú fényképezőgépet, amivel lefotózza az írót a festményhez. Houellebecq pontosan idéz a gép használati utasításának szövegéből. Mintha a szerző nagyobb jelentőséget tulajdonítana a fényképezőgépeknek, mintsem puszta tárgyak lennének. Az Egy sziget lehetőségében Daniel25 talál egy fényképezőgépet, amiről így beszél: „..eljátszottam egy fénytelen fekete fémvázas kétaknás Rolleiflex fényképezőgéppel: a kallantyú, amivel a filmkazettát lehetett kinyitni, akadálytalanul működött; a blende lapocskái selymes zajjal nyíltak és zárultak vissza, a rekesz mérete attól függött, milyen szám áll a tárcsán.” Érdekes párhuzam, hogy Jed pont ezen géptípus gyártásának a leállítását említi, mikor Houellebecq-kel az ember gyártotta tárgyak pusztulásán elmélkednek. Jed a könyvbéli Houellebecq háromszög alakú dolgozószobáját és az író engedélyével annak kéziratait is lefényképezi. Bepillantást nyerhetünk Houellebecq munkamódszerébe. „Nagyon kevés áthúzás volt a szövegben, de annál több volt a csillag, a csillagokból nyilak nyúltak kisebb szövegrészletek felé, némelyik a margón kívül volt, némelyik külön papíron. Az általában háromszög alakú szövegblokkok közepén újabb csillagokból kiinduló újabb nyilak újabb szövegblokkokhoz vezettek, úgy ágazott összevissza az egész, mint egy fa.” Háromszögletű festék készlet, szoba és szövegblokk. Érdemes megvizsgálni a háromszög szimbolikus jelentését. A csúccsal lefelé néző háromszög a nőiséget, befogadást és az anyagba való törekvést, a felfelé néző a kitörést, szabadságot, kreativitást, férfiasságot, égbe való emelkedést, testet-lelket, és a szellemet szimbolizálhatja. Ám az nem derül ki a szövegből, hogy Houellebecq háromszögének csúcsa merre is nézhet. Az írás szempontjából minden bizonnyal lefelé, hiszen így logikus, hogy a sorok egyre szűkülnek írás közben. A szövegrészek nyilai, csillagai, ágai-bogai akár térképek, vagy tervrajzok is lehetnek.
Houellebecq egy ötven oldalas szöveget küld Jednek. A könyv terében ez az első Jed Martinról készült elemzés. Rövid, kétoldalas összefoglalót kapunk a szövegből. Néhol olyan, mintha Houellebecq saját magáról írta volna. Részletesen elemzi benne a Bill Gates és Steve Jobs az informatika jövőjéről beszélget című képet. A kiállítás sikeres, minden képre adnak ajánlatot, Jed gazdag lesz. A karácsony estét apjával tölti a műteremben. Jed apja halálos beteg, ezért minden bizonnyal ez az utolsó együtt töltött karácsonyuk. Jed apja elmeséli az életét, hiszen dramaturgiailag mindig van egy pont, mikor a főszereplő haldokló apja elmeséli fiának az életét. Nagyra törő építészeti terveiről beszél, kézzel fogható tervekről, amiket majd Jednek kell megkeresnie.
Olga visszatér Franciaországba, és ugyanott akarja folytatni Martinnal, ahol abbahagyták. Jed nem él ezzel a lehetőséggel, úgy gondolja „… létezik egy pillanat, amikor az ember megtehet valamit, és övé lehet a boldogság, ez a pillanat eltarthat néhány hétig, legfeljebb néhány hónapig, de csak egyszer, egyetlenegyszer fordul elő, és ha az ember később vissza szeretne térni ehhez a pillanathoz, az egyszerűen lehetetlen, nincs már helye a lelkesedésnek, a hitnek és a bizalomnak, a haszontalan, de biztos tudás, hogy valami megtörténhetett, létrejöhetett volna, de egyszerűen méltatlannak bizonyultunk az adományra.” Nem tehetett mást.
Miközben a portrét viszi Houellebecq-nek, arra gondol, soha többé nem fog festeni. Lesznek még tervei, de soha nem fogja megvalósítani. Eszébe jut, mit mondott Houellebecq a regényíróról. „…jegyzeteket készít, és sorokat ír le egymás alá; de ahhoz, hogy belevesse magát egy regény megírásába, meg kell várnia, hogy mindez egységessé, megcáfolhatatlanná váljon, ki kell várnia, hogy egy valódi szükséglet-mag csírázzon ki benne. Az ember soha nem maga dönt egy könyv megírásáról, tette hozzá; egy könyv szerinte olyan, mint egy betontömb, ami akkor dermed meg, amikor akar, és az író cselekvési területe csak annyi, hogy ott legyen, és szorongó tétlenségben várja, hogy magától meginduljon a folyamat.” Az ilyen monológok teszik Houellebecq könyvét igazi művészregénnyé. Újabb beszélgetés Houellebecqel. A visszafelé vezető úton Jed dugóba kerül a hideg téli éjszakában. „…az Audi Allroad A6 tökéletesen kifejlesztett vezetőfülkéjében ül: békésen, örömtelenül, végképp semlegesen.”
Boldognak kell elképzelnünk Jed Martint.
Ezzel a mondattal zárul a második rész, ami akár tökéletes befejezése is lehetne a regénynek. De nem. Houellebecq a végére rakta a nem várt fordulatot. A harmadik résszel, mintha egy új regénybe csöppennénk. Az olvasó elveszti a talajt, mikor a megszokott szereplők helyet újak veszik magukhoz az irányítást. Egy időre átveszi a történet főszerepét Jasselin felügyelő, aki a könyvbéli Houellebecq brutális meggyilkolása ügyében nyomoz. Az írónak és kutyájának egy ismeretlen személy levágta a fejét, majd felaprította a testüket, és szanaszét szórta a maradványokat a szobában. Ennek a brutalitásáról a szemtanúk viselkedése ad pontos képet. A kemény rendőrök az idegösszeomlás szélére jutnak, mikor meglátják az író holttestét. Már ami megmaradt belőle. Oldalakon keresztül olvasunk Jasselin életéről, anélkül, hogy valami logikát látnánk, mért is közli velünk ezeket a szerző. Ettől eltekintve a könyv harmadik része egy tökéletes krimi. Néhol már túl tökéletes, főleg az ehhez hasonló mondatokkal, amit Jed mond. „…úgy normális, hogy a bűnös elnyerje a büntetését, csak így állhat helyre az egyensúly, a bűnt feltétlenül meg kell büntetni.” Jed segít a nyomozásban. Jasselinal elmennek Houellebecq házába, ahol észreveszi, hogy nincsen meg a festménye. Így a nyomozás egykettőre megoldódik. A gyilkosságot nem egy sorozatgyilkos követe el, pusztán a gyilkolás miatt, hanem tolvaj, magas haszon reményében. Apja meghal, Jed egyedül tölti a szilvesztert, és már egyedül is marad. Így zárul a harmadik rész.
Jed eladja a raincy házat, de előtte elhozza apja tervrajzait, amiket egy jobb kor embereinek tervezett. Jed meglepődik apja tervrajzain, amik Houellebecq kézirataira, vagy térképekről készült fotóira is hasonlíthatnak. „…olyan volt, mint egy neuron-hálózat, a lakósejteket hosszú, görbe, nyitott vagy fedett járatok kötötték össze egymással, és csillag alakzatban ágaztak szerteszét.” Jed elköltözik nagyanyja vidéki házába. Megvásárol egy, a ház mellett lévő erdőrészt, ahol van egy kis tavacska is. Elvonul a világ elől, mint Marcel Ducamp, vagy Claude Monet, és megalkotja élete utolsó művét. Ez az utolsó műve nem hasonlít semmilyen addig alkotott művészeti tárgyhoz sem. Jed utolsó művei inkább Monet tavirózsáihoz állnak közelebb, hiszen Martin kiindulási pontja is a növényvilág volt. Vagy ahogyan ő mondja „…az emberi dolgok is elveszítették a fontosságukat, lassacskán minden eltűnt, leszámítva a növényeket.” És tényleg ezt a végső pusztulást ábrázolja videogramjain: „Az alakok elmerülnek, egy ideig mintha hadakoznának, majd elnyeli őket az egymásra halmozódó növényi réteg. A növényvilág teljes győzelmet aratott.” Houellebecq könyveiben leginkább a pusztulás vízióját szeretem.
Így az elemzés végén érdemes még elgondolkodni, mért is tűnik fel a szerző alteregója, és mért gyilkolja le magát brutálisan szétmarcangolva, széttépve, akár azt a félkész festményt, amit Jed szakaszt szét a regény nulladik fejezetében. A könyvben Jed új korszakba ér ezzel a mozzanatával, akár csak Houellebecq, aki ezzel a könyvével minden bizonnyal lezárt egy korszakot az alkotói életművében.
Halló, mindenki! Egy fiktív mű keretei között vagyunk.
Szerző: Sain Gábor
Forrás: Sensemagazin
