Holott természetesen minden készen állt ahhoz, hogy Bíró Yvette művét e sablonok valamelyikéhez igazítva készítse el: Bíró a korszak egyik kétségtelenül fontos és hiteles tanúja, akinek életrajzából és pályaképéből – amint mondani szokták – kiolvasható, megszerkeszthető a XX. századi magyar történelem eseménymenete. Az író azonban – meglepetésre? – korántsem azt a történetet írja és szerkeszti meg előttünk, mely várható volna, s könyvét valódi műnek szánva fölmenti a szakszerű dokumentálás egyszeri haszna alól, befogadása során pedig egyenesen kényelmetlennek és terméketlennek ítéli az adódó referenciákkal való szembesítés, tervbe vett egyeztetés módszereit. Mindezt nemcsak az önéletrajz esetében szokásosan megkötött „paktum” hiánya, látványos mellőzése, mi több, elutasítása jelzi számunkra, hanem Bíró könyvének valódi dinamikája is, mely éppen abban a megközelítő-eltávolító magatartásban bomlik ki, melynek sokkal inkább kedvez a harmadik személyű leírás térbelisége, kereső s bolyongó beállítása, mint az alanyi diszpozíció magában érvényes, ellenőrizhetetlen monológja. 

Persze az elbeszélés sokszoros terhet vállal így magára, hiszen bevallottan csupa „nemtörténésből” kell előállítania azt a koherens történetet, mely egyként hordozza az életút felaprózódásának belső tapasztalatát, a jelen céltalan hullámzásában őrlődő egzisztencia élményét, valamint az egyéniségre jellemző, de állandóságukban megrendült attribútumokra való külső hivatkozást, melyek egyrészről az elfogadható életlogika, másrészről egy erre épülő stiláris-szerkezeti eredetiség biztosítékai. 

Marion, a regény főszereplője, de bizonyos olvasatban egyedüli szereplője is, akinek életútját az idői elkerülhetetlenség és tervezhetetlenség kegyetlen illusztrációjaként vágja ketté, szakítja meg egy valóságos és metafizikai értelemben egyaránt felfogható (felfoghatatlan) baleset, katasztrófa. Marionban ennek következményeként megközelíthetetlen tömbként záródik el múltjának egész, a szerencsétlenség által megérintett része (élettörténete jelentős fele), és akaratlan túlélővé válik, akire egyszerre nehezedik rá a pótolhatatlan tudásból származó megosztás, megnevezés felelőssége, lényegében a beszéd kényszere, és az eltűnthöz, eltűntekhez való paradox hűség néma fogadalma, az emlékezés megtagadása. 

Bíró Yvette Futójában ez a kiengesztelhetetlennek tűnő, komplex életprobléma jelenetezi s osztja be a regényidő rendelkezésre álló hosszát, azt a terjedelmet, mely haladásával, szekvenciáival mintegy pontosan hivatott modellezni a felismeréshez és elfogadáshoz szükséges életidő fokozatait. A regényidő, mely mindig megformázott idő, terminus már – s aminek keletkezéséről, működéséről, felosztási kísérleteiről Bíró sokat tud nemcsak filmesztétaként (l. az Időformák című kötetét), de a modern regény teoretikusaként, kritikusaként is (l. uő: Hét megjegyzés Kundera hét fátylához, In: Holmi, 2006. június) -, a Futóban talán éppen ezért emlékeztet olyan eleven módon a természetes lefolyás váratlanságait és meglepő szervesüléseit idézve a formátlan idő, a narrációt megelőző rátekintés nyers, felméretlen élet-tömegére. Bíró dikciójának elkötelezettsége, az árnyalatokat és érzelmi, hangulati nüanszokat szóvá tevő ráérőssége nem egy elképzelt pontosság nevében jár el, hanem sokkal inkább a regény ethosszá fejlődött döntését erősíti: a nyelv, a kommentár kerülője, netán meghazudtolása nélküli emlék testét körvonalazza, a beszéd rárakódott rétege alatti néma történést áhítja és fejti vissza. Az elbeszélt s megformált emlékezés helyett az emlék testéhez, a hajdani testhez keres visszautakat. 

Ennek a szimbolikus, utólagos megfeleltetésen túli, természetes és termékeny jelentéstételnek egyik legszebb kötetbeli példája az a teljes szövegen vezérmotívumként végigvezető „láb”, Marion sérült lába, mely az utazás, a distancia, a felmérés és helyváltoztatás motívumain, az itt-lét formáját megszabó filozofikus általánosításon túl és ezek mellett a sérülés középponti szerveként küldi „üzeneteit” az élő felé. E láb története, „sorsa”, gyógyulása és visszaesései külön erőfeszítés nélkül értetik meg az olvasóval a koncepció és a ráépülő nyelv döntését s egyben kényszerét: azt, hogy a semleges felidézés helyén megjelenő emlék-kép, mely mindennapjaink és időtudatunk vonatkozástalan anyagát adja, itt nélkülözni kénytelen a természetes rátalálás spontán gyengédségét, mivel mindig egy ritka erőfeszítés eredménye, s ettől magában megnövelt tartalmat közvetít. 

A Futó szinte minden epizódja ilyenformán a többértelműség és a megidézett banalitáson is átütő mélyértelműség eseteként kap teret. A láb, mely sosem áll meg, sosem vállalja a ránehezülő fáradalmat, vajon nem annak a kimondhatatlan választásnak és kitekintésnek öntudatlan idézője, mely a kísértő, közeli halálok „élhetetlen” tanulságát élet-metódussá, létformává igazítja végül, s mely a túlélő létét annak „a visszatérés nélküli elindulásnak” (Lévinas) az állandó lejátszódásává változtatja, melynek megfejtése éppúgy a halál, a mások halála, mint a szüntelen tovautazás, az én otthontalansága? 

Bíró Yvette könyvének legnagyobb érdeme, hogy olyan teret képes teremteni, a lehetetlenné vált, de kiküzdött emlékezés terrénumát, melyben minden elhangzás egyszerre önmaga „eredetije” és emlékezetből/be visszaírt alakja. A regénybeli emlék-beszéd működéstörvényeit talán a zenei hang magában jelentéstelen, ám a készen álló dallam épületében utólag mégis pótolhatatlannak mutatkozó státusz-ingadozásai, kettősségei jellemzik legérzékletesebben. Például egy Bach-mű örvénylő, szakaszos visszatérésekkel és váratlan kiiktatásokkal terhes világa, netalán az a Brandenburgi verseny (5.), mely a regény egy pontján az időbe ékelődő, érthetetlen ajánlatával pontosabb jelzést közöl jövőről, múltról, tragédiáról és békéről a szereplők számára, mint megannyi sorselemzés. „A némaság sátra alól” kiszűrődő koncert szólamai, melyekben gyász és tagadás, múlt és jelen, ők és én ellenpontjai hadakoznak, mindvégig mellőzik bár a megnyugvás hamis világmagyarázatait, ál-szintézisét, s ilyformán a végleges elköteleződés lehetőségét, de azért felajánlják e könyv olvasásának nélkülözhetetlen kulcsát, tempójegyzetét: Affettuoso. Vagyis: érzelmesen, bensőségesen, s leginkább: megérintve.

 

Forrás: revizor