Az Esték a cirkuszban világának egyik legfőbb érdekessége, hogy az olvasás első pillanatában el kell fogadnunk: itt maguktól értetődően létezhetnek a legfurcsább lények, ahogyan természetes az is, hogy egy kis aranytojás akár egy teljes világot rejthet. Angela Carter regénye egy cirkusz történetét bontja ki, így önként adódik a kérdés, hogy a hősök akkor önmaguk-e, amikor lemossák a festéket, és leveszik a jelmezt, vagy teremtett énjük bármi másnál „valódibb”.

Angela Carter 1984-es, magyarra csak 2011-ben lefordított regénye, az Esték a cirkuszban úgy ötvözi a groteszk és a mágikus realizmus elemeit, hogy közben az elbeszélés hősei pikareszk regénybe illő módon ugrálnak téren és időn át. A három helyszínre – s ezáltal három nagyobb egységre – tagolt regény főhőse egy szárnyas, egzotikus színekben pompázó szőke csodanő, aki minden vágy tárgya, mágnesként vonzza a perverz vagy egészséges szexualitással fűtött férfitekintetet. Máskor ő az örök fiatalság elixírje, egy bordélyház védőszentje, egy család fenntartója, vagy éppen a „Piccadilly Vénusza”. De bármelyik szerepet is játssza, erőteljesen érvényesül a világ működését meglehetősen jól ismerő, éles nyelvű ősasszony lénye, aki csupa természetesség, csupa ösztön. Ez a csodanő Fevvers, akiért mindent megérnek az esték a cirkuszban.

A Londonból induló történet kezdetén egy amerikai riporter, Walser akarja leleplezni Fevvers és a 19. század nagy hazugságát, a szárnyas csodalényt. Walsernek azonban nem csak ez nem sikerül, de még eredeti szerepében, újságírónak sem tud megmaradni: a kulisszák mögötti történetekért Walser maga is beáll a cirkuszba, és ironikus módon bohócsegéd lesz belőle. Miközben folyamatosan álcát visel, éppen álcájától akarja megfosztani a csodált és szeretett nőt. A regényben előre haladva fény derül Fevvers múltjára, a kurvákkal, csodákkal, szörnyekkel, kéjencekkel megterhelt mágikus életére. Így aztán Walser riportjában nemcsak egy élet sejlik fel, hanem szubtextusként a tündérmesék is, vagy éppen E. T. A Hoffmann A homokembere, Büchner Woyzecke, Wagner Ringje, vagy Philemon és Baucis mitikus története.

Carter világában sokkal inkább az válik természetellenessé, akit a társadalom természetesnek tart. A két kategória közötti határok így elmosódnak és megkérdőjeleződnek, a természetesség pedig ennek következtében válik többszörösen is konstruálttá. Az Esték a cirkuszban világában éppen ezért a legkevésbé sem meglepő, hogy „az őrültek átveszik az irányítást a tébolydában”, miközben tudós majmok szerződést írnak, s kijátsszák az ízig-vérig amerikai cirkuszigazgatót. A normativitás relatívvá válása a regény lényeges eleme: „Toussaint (…) váltig állította, hogy nem mi vagyunk természetellenesek, hanem azok, akik fizetni is hajlandóak azért, hogy megbámuljanak és megpiszkáljanak bennünket. Mert kérdem én, uram, mit jelent az, hogy ’természetes’ vagy ’természetellenes’?” Ez a logika sosem mond csődöt, a regény hőseinek húsbavágóan igaz és revelatív érvelése a világ nagy csalásaira mutat rá, miközben egyre előrébb viszik a hősöket – kiemelten Fevverst és Walsert – személyiségük fejlődésében. Így jutnak el végül mindketten a leglehetetlenebb megpróbáltatások után a tiszta, már-már éteri szerelem állapotába – ehhez azonban éppen az kell, hogy a luxushoz szokott szárnyas csodanő megjárja a legmocskosabb, jéghideg poklot, mialatt Walser tagja lesz a civilizáción kívüli törzsek és sámánok szibériai, szinte finnugor ősközösségének.

Az Esték a cirkuszban az önreflexív, önmagukra mutató gesztusok, intertextusok, anakronizmusok, allúziók sokaságából, a panoptikus rendszer bukásából összeállított könyvszövet, melyben minden szál, minden elem a Londonból induló cirkuszban ér össze. „Mert noha akadtak a kuncsaftjaink között, akik esküdöztek, hogy a kurvák élvezetéért csinálják, ilyesmit kizárólag a saját lelkiismeretük megkönnyebbülése végett állítottak, hogy ne érezzék magukat annyira hülyén, amikor olyan élvezetért fizetnek készpénzzel, ami eleve csak akkor létezhet egyáltalán, ha ingyen és bérmentve adják” – fogalmazódik meg a regény egyik központi kérdése. Paradox módon éppen a cirkusz az, ami ellentmond ennek az állításnak, hiszen szereplői lényege, hogy elbűvöljenek, ámulatba ejtsenek, így fizetnek értük mások a saját és a cirkusz tagjainak élvezetéért. Az Esték a cirkuszban hősei nevettetők, „csodatevők”, bohócok, a hihetetlen és lehetetlen határán mozgó alakok, de fölmerül a kérdés, őket ki nevetteti meg. A könyv szerkesztője, Totth Benedek zseniális érzékkel tünteti fel a hátsó borítón a nagy konklúziót: „A bohóctréfák által kiváltott vidámság mértéke egyenesen arányos a bohóc által elszenvedett megaláztatásokéval. (…) És mégis: talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a bohóc nem más, mint Krisztus képmása.” A regényben sok-sok Krisztus-képmással találkozunk, akiknek – saját bevallásuk szerint is – az úton levés, az utazás a második természetük. A végállomás, a kiteljesedés színtere pedig a mágikus hősök kezdeti vágyának ellentmondva nem a felkelő nap országa, nem a keleties csodák világa lesz.

Antal Nikolett

Forrás: Kötve-fűzve