A Levelek az árnyékvilágból klasszikus levélregény. Megalkotott elbeszélője, a levelek írója és a történések hőse egy bizonyos Szeghalmi Lőrinc nevezetű fiatal orvosdoktor, aki néhány hónap távollét után ismét elfoglalja praxisát Ungváron. Leveleinek ugyan mindig van keltezése és dátumozása, de nincs címzettje. Az ismeretlen baráthoz szóló levelek sorozatában – köznapi és különlegesek orvosi esetleírások apropóján – csaknem egy év összefüggő eseménysora válik megismerhetővé. Az egykori Ung vármegyében vagyunk, 1839 és 1840 szeptembere között, az ésszel felfogható és felfoghatatlan határvidékén.

Minden bonyodalom egy látszólag különleges és megmagyarázhatatlan esettel veszi kezdetét, amelyről eleinte sem Szeghalmi, sem fiktív olvasója nem sejtheti, hogy végzetes, alapvető ismeretelméleti kételyt és szorongást okozó felismerések és sorstragédiák láncolatát indítja el.

„Ungvár, september 30-án, 1839. – A természetnek sokat látott tudósa is ámulatba esne attól, kedves barátom, mi városunkban történt. A lehetetlenséggel határos, mégis való: egy asszony eleven békákat szült. Én se vélném igaznak, ha nem magam tekintettem volna meg – mi egyébnek hihetnék, ha saját szememnek nem. Ám haladjunk sorjában!”

 A levélregény most idézett első bekezdése csaknem minden lényeges mozzanatot tartalmaz, ami a narratív tartalomra, az elbeszélés módjára, technikájára, formájára, az elbeszélő nyelvére és stílusára, illetve elfoglalt pozíciójára és szemléleti beállítódására nézve jellemző és fontos. A Béka-szülés esete valóságos, amint azt az Orvosi Tár című egykori szaklap 1839. október 13-i számának írásai bizonyítják. A magyarázat – hogyan szülhet eleven varangyos békákat egy nő – viszont a lehetetlenséggel határos. A megoldás: megalkotni egy valóságosnak tűnő szemtanút, aki maga is orvos. Aki objektíven, szakszerűen, mindenféle misztifikációtól, hiedelemtől, babonaságtól mentesen, korának orvos- és természettudományi ismeretei által felvértezve járhat utána eme csodának. Annyit talán elárulhatunk – s ez ne okozzon csalódást –, hogy Szeghalmi doktor nem szolgál majd meggyőző magyarázattal: az asszony életét egy javasember menti meg gyógyporaival, s az állítólagos rontás levételével. Az orvostudományi racionalitás és a babonás, boszorkányos képzelgés küzdelme ezzel kezdetét veszi. A békás eset után válik nyilvánvalóvá, hogy az olvasónak dolga is lesz ezzel a regénnyel. A reális és az irreális diskurzusok között Szeghalmi alakja biztosíthatna átjárást, hiszen nemcsak orvos, de hat ujjal született táltos is (lehetett volna). De mivel (a levélregény műfaji szabályai miatt) a homodiegetikus narráció alapvetően nem ad lehetőséget a külső reflexióra, s csaknem minden eme narrátor perspektívájából tárulhat az olvasó elé, aki így jócskán ki van szolgáltatva az ebből származó szubjektivitásnak. Rá hárul tehát a megfejtés munkája, ahogyan azt az elbeszélő jelzi is: „Az elkövetkezendőket ítéld meg magad. Jó-e vagy rossz, én már nem vagyok megmondhatója.”

A regény egyik legfőbb erénye, hogy végig okosan és kifinomultan képes egyensúlyt tartani az egymásnak feszülő világértelmezések között, a választás vagy a magyarázat lehetőségét tehát az eseményekbe passzívan bevont olvasóra hagyva. Az egyes levelek mindig csak az időben közeli eseményeket rögzítik, elsősorban az elbeszélői megalkotottság nyelvi és retorikai eszközeinek alkalmazási módjával kínálva utólagos értelmezési lehetőséget. Az előrevetítés alakzatai csak az egyes leveleken belül érvényesülnek, a levélregény egészében nem. Azaz csaknem az elbeszélővel egy időben tudjuk meg, mi történt, de vele együtt sem tudjuk, mi fog történni az elkövetkezendőkben. Szeghalmi csaknem mindenről beszámol, önmagáról azonban alig, habitusa, alakja, személyisége alapvetően az általa használt nyelvben konstruálódik meg. Az őt kívülről mutató, elejtett megjegyzések (szerelmének, Endrődy Ilonának a naplója; a boszorkánymester Vas Mihály Szeghalmit táltosként aposztrofáló ítélete; saját betegségéről beszámoló sorai az orvosdoktorok diagnózisában) azonban szinte kikényszerítik az olvasói reflexiót, a levélszövegekben való olvasói nyomozást, mind az egyre bizarrabb fordulatokat vevő események követése, mind az elbeszélő-hős karakterének, múltjának és jövőjének termékenyítő és izgalmas megalkotásában.

Szeghalmi egykor hat ujjal született, s mint az kiderül, rendelkezik különleges képességekkel, amelyekről azonban nem akar tudomást venni. Az önreflexió eme zárványa eredendően Szeghalmi hivatásával összefüggő racionális világszemléletéből fakad. Az irracionális világ síkjaira vagy racionális válaszokat ad, vagy nem veszi azokat figyelembe. Egy orvos ír, aki számára az eset leírása, pontos rögzítése fontosabb, a diagnózis megállapítása nem tűr légből kapott spekulációkat. Szeghalmi makacssága egyszerre érthető és érthetetlen. Hiszen ha bármelyiknek is engedne, azaz vaskalapos racionalista maradna, avagy táltossá válna, eme döntések bármelyike szertefoszlatná a határvilág legfőbb sajátosságát: a fizikai és metafizikai olvasatok, a ráció és a babonás boszorkányosság narratíváinak bizarr egyidejűségét és elválaszthatatlan együttlétét. Endrődy Ilona életének megmentéséért folytatott harc során ennek tipikus mintázataként alakul majd ki a regény sajátos nyomozópárosa, amelyben a felvilágosult orvos és a bölcs javasember Bakos végül egyenrangú felekké válnak.

A cselekményesítést a kronologikus előadásmód önmagában nem pótolná. A feszültségteremtéshez nem volna elegendő az érdekfeszítő orvosi esetleírás. Szeghalmi levelei szinte természetes dramaturgiával élnek: a bevezető előrevetíti a végzetes eseményeket, majd jön egy időrendi elbeszélés. A beszámolók hitelességét a (retorikai, poétikai – tropikus) túlzásoktól mentes előadásmód, és a racionális szemléleti alapállásból eredő orvosi szaknyelv és terminológia biztosítja. A levelek nyelvi megalkotottsága teljességgel hiteles: az orvosi esetleírások pontosak, a hős-elbeszélő sem funkcionálisan, sem nyelvi értelemben nem kíván kilépni szerepéből. A szándékoltan nem szépirodalmi nyelvi megalkotottság, az esetek különlegessége, az egyszerű dramaturgia, a megidézett párbeszédek életszerűsége együttesen biztosítják a hitelesség illúziójának fenntartását.

Arról nincs tudásunk, hogy az igen sodró események közben hogyan is jut ideje Szeghalminak levelet fogalmazni, néha teljesen nyilvánvaló dolgokra sem reflektál, s időnként olyasmiről is beszámol, aminek nem volt szemtanúja, s van olyan levél, amely mintegy folytatása az előzőnek, a levélformaságok mellőzésével. Mindez a valódi szerző egyik megoldatlan problémájára mutat, a regényalkotó narrációs logika kényszerű jelenlétére a levélíróval szemben. Látszólag érthetetlen az is, Szeghalmi és Bakos miért egyedül száll szembe a boszorkánymester csapatával, s az orvos miért nem változik meg az események hatására, miért ringatja magát abba a tévhitbe, hogy szerelme – gyógymód hiányában – mégis felépül?

A Levelek az árnyékvilágból – ahogyan azt címe is pontosan jelzi – nem egyszerűen csak fény (racionalitás) és sötétség (babonaság) szokott dichotómiájában, vagy korántsem egyértelmű előjelekkel rendelkező dialektikájában kíván mozogni, hanem erőteljesen hozza játékba magának a határátlépésnek az aktusát is. Szeghalmi a regény elején hazatér, a regény végén pedig ismét útnak indul: a szó konkrét és átvitt értelmében is szellemi és fizikai mozgásban van, ismert, ismertnek vélt és ismeretlen világok között mozog, s mindebben az önmegértés (az út- és iránykeresés) trópusára ismerhetünk. Kitüntetett szerepe van annak, hogy a regény elején Szeghalmi éppen visszatér otthonába. Elhagyta világát (mint Hamlet), utazott és tanult, majd hazatérve szembesül azzal, amit korábban képtelen volt meglátni: két világ határán él Ung vármegyében. Szeghalmi mintha egy számára új világba érkezne, mintha egyfajta létfeledés jellemezné, miközben éppen ez a pozíció teszi alkalmassá arra, hogy lassan bármit is megérthessen. A megismerés csapdájában vergődik, hogy végül racionális döntést hozva – a drog feladásával – az irracionalitás útjára lépjen, az ungi látó ember tudását eltanulva induljon elhalt szerelme után az árnyékvilágba. Izgalommal várhatjuk a folytatást.

Post scriptum: A fiktív levelek eredetéről és fiktív írójáról, Szeghalmi Lőrinczről a szöveg epitextusaiban (a könyv fülszövegében) találunk információkat. Ki helyezte el a szómagyarázó lábjegyzeteket a szövegben? Ki eme levelek kiadója és szerkesztője? A levelek modorában megírt valódi szerzői epitextusok („Egyéb közlések és főhajtások”) aláírója egy bizonyos A. K., azaz © Alt Krisztián. Rendre előfordul, hogy irodalomtörténészek, több-kevesebb sikerrel, regényírásra adják a fejüket. A valódi szerző egykor a klasszikus magyar irodalom, elsősorban Csokonai költészetének kutatója volt. Alt Krisztiánnak ez az első regénye. Ő is és a Magvető Kiadó is jól döntöttek, igazi meglepetéssel és unikális olvasmánnyal szolgálva a hazai literatúrát.

A kötetnek a Magvető Kiadó saját honlapot készített gazdag háttéranyagok feltöltésével, többek között korabeli térképek és orvostörténeti dokumentumok között válogathat az olvasó.

Onder Csaba
Forrás: A Vörös Postakocsi (2012.05.11.)