Kováts Judit első regénye, a Megtagadva a kisember háborújáról szól. Látszólag csak arról, ami 1943–44-ben történt egy vidéki város (Nyíregyháza) mellett lévő faluban (Oros) akkor, amikor a háború az ott élő emberek számára „testközelbe” került.

Kritika Kováts Judit Megtagadva (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2012) című könyvéről A Vörös Postakocsi szerkesztőitől – főszöveggel (Onder Csaba) és hivatalos kommentekkel (Borbély Szilárd, Bódi Katalin, Kulin Borbála).

Tovább a teljes cikkhez!

 Az ezredforduló egyik legnagyobb német könyvsikere volt Sebastian Haffner Egy német története. Emlékeim (1914–1933) című visszaemlékezése. Az ismert történész saját élményei, a kisember szemszögéből beszélte el az ő koránt sem egyedi „magánháborúját a Harmadik Birodalommal”. A totális állam diktatúrájáról szóló felkavaró és hátborzongatóan pontos látlelet valójában egy nyilvánosan soha el nem hangzott jóslat volt, hiszen Haffner még 1939-ben írta emlékeit, de a kézirat csak 1999-ben bekövetkezett halála után egy évvel jelent meg Németországban. A náci rezsimben élő, neki kiszolgáltatott, azzal egyenlőtlen küzdelmet folytató „nem hős, és nem mártír” kisember számára már a 30-as évek végén nyilvánvaló volt, milyen az, amikor az egyén „testközelbe kerül a történelemmel.” A történész Haffner bevallása szerint a történetírás „nem méri a történelem sodrásának erejét”, és hamisan értelmezi a történelmet az, aki megfeledkezik a „történelmi eseménynek” a magánember mindennapi életét, annak legbelsőbb szféráját érő pusztításáról. Annak, aki meg akar tudni valamit arról, mit is jelent ez a sodrás, annak életrajzokat kell olvasnia, de nem a politikusokét, hanem azokat, amelyeket ismeretlen kisemberek írtak.

Kováts Judit első regénye, a Megtagadva a kisember háborújáról szól. Látszólag csak arról, ami 1943–44-ben történt egy vidéki város (Nyíregyháza) mellett lévő faluban (Oros) akkor, amikor a háború az ott élő emberek számára „testközelbe” került. A regény elbeszélője, Somlyói Anna, saját történetét meséli el, szinte az egész életét, leginkább mégis arról a törésről, pusztításról szól ez a megrendítő, visszaemlékező vallomás, amit a háború jelentette trauma okozott egy fiatal nő testében, lelkében, identitásában. Somlyói Anna „nem hős és nem mártír”, a vele történtek koránt sem egyediek. A regény narratív tartalma dokumentatív és tipikus, a benne ábrázolt személyes események valósak, ami Somlyói Annával történt, sokakkal megtörtént. A Megtagadva tehát minden „történeti” mozzanatában igaz, egészében mégsem dokumentum. Kováts Judit regényének megalkotottsága ugyan az oral history narratíváira emlékeztet, Somlyói Anna meglepő módon mégis kitalált személy. A Megtagadva az olvasói viszonyulás során ezért alapvetően vetheti fel a szépirodalom és a dokumentum, a fikció és a valóság, egyszóval a hitelesség kérdését. Tud-e dokumentatív módon hiteles lenni egy olyan elbeszélés, amelynek hőse kitalált, így végső soron az általa elbeszélt története is kitalált? Valószínűleg sokaknak jut majd eszébe a Megtagadva kapcsán Polcz Alaine Asszony a fronton című könyve is, nem alaptalanul. Polcz Alaine története éppen attól válik megrázóan tragikussá, hogy az elbeszélő, a szerző és az átélő hős „azonosak”: a kiszolgáltatottság és a megalázó erőszak hihetőségének legfőbb fundamentuma lényegében eme egybeesés maga. Mi teszi indokolttá a fiktív dokumentarizmust a Megtagadva esetében? A kérdésre a regény adja meg a választ: egyre kevesebben vannak, akik mindezt elmondhatnák, akik még emlékeznek, akik egyáltalán emlékezni akarnak. A Somlyói Anna névvel jelölt alak így valójában egyfajta médium, aki a halottak, a némák és a nyelvvel nem rendelkezők helyett beszél annak, aki meghallgatja.

Hogyan kelthető fel a hitelesség érzete az olvasóban? Hogyan és mitől válik valami szépirodalommá? A Megtagadva című regény zavarba ejtő játékot folytat, hiszen nem tűnik fikciós irodalomnak, miközben mégis az. A regény a hitelesítést és a koncentrált figyelem lehetőségének megteremtését alapvetően az oral history jellegzetességeinek szépirodalmi alkalmazásával éri el. Az oral history, azaz a „szóbeli történelem” az egykori átélők, szemtanúk elmondásain alapul, amely történetet, történeteket a történész – a visszaemlékező nyelvi fordulatait, szóhasználatát és legfőképpen szubjektív nézőpontját megőrizve – egységes narratívába rendezi. Az egyén, a kisember nézőpontjából megmutatott történelem ugyanolyan dokumentatív hitelességgel rendelkezik, mint bármely más történeti forrás. A regényben eme illúzió hatékony megalkotásának alapjául az egyetlen és konzisztens narratíva (monológ), a vidéki köznyelv (tanítónő) és a minimalizált reflexiókkal korlátozott nézőpont (az idős Somlyói Anna) alkalmazása szolgál. Mindennek következményeként pedig a nem várt drámaiság, illetve a látens identitásválság ábrázolása lesznek a Megtagadva fő erényei.

Az emlékezés és az elbeszélés kronologikus rendjében az előre- és visszautalások rendszere természetesnek hat, összerendezi, egyben tartja az emlékszálakat, de mindez írói érdem, amely nem hagyja eltéríteni a fő sodortól az eseményeket és az elbeszélőt. Nincsenek elvezető mellékszálak, nincs késleltetés. Néhány baljós mondat utal az elkövetkezendőkre. A megalkotott elbeszélő egy idős tanítónő. Nyelve nem irodalmi nyelv, nem tájnyelv, mégis vannak sajátos szófordulatai, beszédritmusa elképesztően feszes, nem vész el a részletekben. A szöveget egyszerre jellemzi a higgadt, ezért megrázó, keresetlen őszinteség, a kimondás látszólagos egyszerűsége, az, ahogyan valaki nyelvet talál, szavakat talál annak elbeszélésére, ami vele történt, szavakat talál annak kimondására, megfogalmazására, amit műveltek vele, amit most mond el először. A hang, az egyszerű diskurzus látszólag természetes: mintha a szalagra mondott történetet a szerző-történész csak rögzítette és igényesen elrendezte volna. De ne tévesszen meg senkit ez a természetes egyszerűség, amelyet az elbeszélői hang és a történet kínál. Hiszen éppen ez lehetett a cél: ennek a természetes hangnak a megkonstruálása, a sokféle hang egyetlen hanggá alakítása úgy, hogy az dokumentarista hitelességgel hasson. Az oral history adatközlő beszélőinek polifóniája helyett egyetlen hangba, egyetlen történetbe sűrűsödik a történelem sodrása, az, amit a kisember történelemként megélt, ahogyan a történelem, legyen az bármi is, legbelső szféráját elpusztította. A monológban a trauma nyomai a kihagyás alakzatainak formájában bukkannak fel. Ahogyan a környezet is hallgatással, némasággal veszi körbe az áldozatot, magával a hallgatással kommunikálva, addig az elbeszélőt is jellemzi egyfajta elhallgatás: tartózkodik a túlzó részletezéstől, az ismétléstől, a moralizálástól, az önsajnálattól. A vallomás és az elhallgatás kettőse drámai feszültséget kelt, a szemérmes őszinteség ezzel a lélek bonyolultságát tárja elénk.

A fiktív dokumentarista konstrukció mellett éppen ezért a fiktív elbeszélő identitása képezheti a Megtagadva által felvethető egyik legizgalmasabb problémát. Úgy gondolom, hogy ennek az alaknak a megalkotásával és beszéltetésével tudta a szerző leginkább kifejezésre juttatni az egyén legfontosabb drámáját, a legnehezebben kifejezhetőt, vagyis a meghasonlás kimondását. Az elbeszélő és az eseményeket átélő hős csak nevében azonos. Somlyói Anna elbeszélése az identitás megbomlásának pillanatát, a bomlás folyamatának javíthatatlan következményeit tárja fel végül. A Megtagadva cím innét tekintve igen sokrétűen érthető. (Lásd: Az „én” megtagadása: „nem én voltam – nem velem történt”. Lásd: A trauma megtagadása: a közösség diszkurzív terében a hallgatás egyszerre védekezés és védelem, nem beszélünk róla, de mindenki tud mindent. Lásd: A traumából eredő identitásválság megtagadása: „ki lettem – ki lettem volna”. Lásd: A múltértelmezés megtagadása: a „felszabadító megszállókról” való hallgatás. Lásd: A 19 éves Somlyói Anna megtagadása: „ki beszél? – ki emlékezik?”.)

Vannak dolgok, amelyek megtörténte után már nem tudunk ugyanúgy élni, érezni, nézni, mint korábban. Olyan dolgok, amelyek nem természetes módon hozzák el a változást. Somlyói Anna végül tanítónő lett, ez volt a vágya, de a rövidre záró utolsó fejezet inkább az örömtelenségről szól, a gyermektelenségről, a férjével való meddő kapcsolatáról – akivel soha nem tudott őszintén beszélni önmagáról -, arról, hogy mindenki vagy elment, vagy öngyilkos lett, s csak ő tudja már, hol vannak valójában eltemetve a holtak.

 „Az igazságot már csak én tudom, a többiek mind elmentek. Soha nem akartam emlékezni. Egész életemben próbáltam elfelejteni mindazt, ami történt. Hiába, nem szabadulhatok.”

A regény utolsó mondataiban inkább rezignált józanság van, semmint fájdalmas számonkérés. A felejtés, pontosabban: a hallgatással való elleplezés egy idő után elvezet a gyógyuláshoz. Néha azonban a kimondás hozhatja el az önazonosság, a megnyugvás megtalálását.

A Megtagadva rendelkezik az igazán kiváló művek ama sajátságával, amely ismert vagy ismertnek vélt dolgokat képes újra felmutatni, amely során ismét megértünk valamit, amit már tudni véltünk. Megrázó, felkavaró, lebilincselően magával ragadó monológ ez a regény, nem könnyen feledhető történet. A fülszöveg mondatához, miszerint „…a múlttal való szigorú szembenézésre sarkall ez a könyv, és bár olvasmányként is izgalmas, érdekfeszítő alkotás, jelentősége túlmutat az irodalmon…”, Sebastian Haffner gondolatát fűznénk hozzá: „Azt nem bánom, ha az olvasó elfelejti a könyvemben részletezett kalandokat és bonyodalmakat, de jó érzéssel töltene el, ha a ki nem mondott erkölcsi mondanivalót nem felejtené el.”

Onder Csaba

Forrás: A Vörös Postakocsi (2012.09.28.)
Borbély Szilárd, Bódi Katalin és Kulin Borbála kommentjeit lásd ott!