Varga Mátyás 1963-ban született Zalaegerszegen. Bencés szerzetes Pannonhalmán, és mellette költőként is működik. Eddig négy, kifejezésmódjában, poétikájában merőben különböző kötete jelent meg: Barlangrajz (1995), a leghosszabb út (2006), hallásgyakorlatok (2009), és a jelen írás témáját szolgáltató parsifal, parsifal (2011). A verseskötetek mellet jelent meg esszékötete is, a Nyitott rítusok (2008), melynek egyik legfontosabb témája, hogy a vallásosság milyen módokon van jelen modern társadalmunkban, hol és mennyiben számottevő a (keresztény) vallás a mindennapi életben és a művészetben.

A Varga Mátyással folytatott beszélgetések és interjúk sokaságában természetesen rendszeres a költőiség és a szerzetesség viszonyára rákérdező rész, hiszen ez a két dolog látszólag merőben ellent mond egymásnak.¹ A most tárgyalt kötet kapcsán ez a kérdésfelvetés is lehet egyfajta olvasási kulcs, a Parsifal-történet maga is kötődik valamilyen módon a kereszténység motívumaihoz, hiszen a „Szent Grál” körül folynak az események, de ez mégiscsak egy apokrif történet, és erősebben kötődik a német mondakincshez. Termékenyebbnek bizonyulhat a kötet számunkra, ha előzetesen elmerülünk a test kérdésében.² Mit jelent az ember számára a test érzéki és metafizikai oldala, és mit jelent ez nekem, az olvasónak is személyesen? Hogyan határozza meg és határolja be létünket a testünk, milyen módon válik a testünk eredendő balgaságunkká? A kötet olvasható a szerzetes-költő beszédeként is, aki saját élményeit viszi bele a szövegbe, de a versek üres, elhallgatott részeinek saját olvasói aktivitásunk által való feltöltésével válhat a kötet a bizonytalanság, a folytonos kutatás, az emberi balgaság eredeti élményévé. „parsifal, parsifal” – szólítjuk, keressük őt, és Parsifal bolyong a rengetegben, mint Dante, s nem leli az igaz utat. Vagy éppen fejcsóválva, elnéző mosollyal mondjuk magunk elé (magunknak), hogy „parsifal, parsifal” (így, kisbetűvel, alázatosan), mert ő sem más, csak egy balga, és nem képes felnőni küldetéséhez, hiszen azt sem tudja igazán felfogni, hogy mi az. A Parsifalról szóló történet ősi mítosz a tudatlan és tiszta paradicsomi együgyűségről, a csábításról, a bűnbeesésről, a sérülésekről, a testi és lelki fájdalomról, kudarcokról, elveszettségről, magányról, emlékezésről, és annak lehetetlenségéről, azaz teremtmény voltunkról, határolt testi valónk, ember voltunk gyarlóságáról. Mítosz, tehát a mindenkori emberről szól, a benne felvonuló alakok mindegyike én is vagyok, velem történik minden sérülés, fájdalom, és magamat szólítgatom, hogy „parsifal, parsifal”, mert én bolyongok, és én vagyok az a balga is, aki még azt sem tudja, hogy mi a voltaképpeni dolga ebben a berendezett rengetegben, és én vagyok az, aki fejcsóválva mondja magának, hogy „parsifal, parsifal”, mert mindent, amibe belekezdek, csak félig tudok véghezvinni, csak olyan, mintha befejeztem volna, és amint befejeztem, rögtön el is felejtem. „Du bist doch eben nur ein Tor!” (Te sem vagy más csak egy balga), olvassuk a kötet prológusának mottójában (az egész kötet mottójában), és ez a balgaság itt nem egy ember gyöngesége, hanem az eredendő, örök balgaság, ami az Ember sajátja. (...)

Olvasson tovább !

Páli Attila

Forrás: Kultúra&Kritika (2013.05.27.)