Szálinger Balázs Köztársaság című kötete már szerkesztési elvének vakmerőségével sem akarja kétségek közt hagyni az olvasót, miszerint nem tér le korábbi verseskönyve, az M1/M7 által kijelölt útról, amely a lírai én pozícióját egy hangsúlyozottan közösségi térben tette értelmezhetővé.

Az új kötet szerint az egy tematikára felfűzhető, azaz jobb híján „közérzületinek” nevezhető gesztus képes lehet maga alá rendelni, csokorba fogni az egymástól látszólag teljes mértékben különböző műnemeket, tájékozódási irányokat. A fülszöveg ennek megfelelően – a szerző nagy témájaként – „a közélet és a magánélet elválaszthatatlan egységellentéte” elsőre szépen hangzó és fontos, ám igazán erős érvekkel alátámasztani szükséges paradoxonát hirdeti. Amint az így kialakított három (plusz két lírai) fejezetet górcső alá vesszük, rögtön különös játéknak lehetünk fül- és szemtanúi: az első tulajdonképpeni vers, a Bibó István lírai énje „ugrik egy nagy fejest a stégről”, majd onnantól – mintha egy színpadra érkezne – folyton újabb szerepet ölt magára,  hogy monológjaival nézőközönségét  a haza eltérő díszletei közé invitálja.

Ebben a játékban meghatározó szerepe van a meglepően nyílt, aposztrofikus felütéseknek, odafordulásoknak, a többé-kevésbé sikeresen kitartott lírai-retorikai hangnak, amely Szálinger epikus költészetére mindig is jellemző volt, és amely hang előszeretettel kölcsönöz a XIX. század hagyományainak forrásvidékéről, a szerző anakronizmusaival bátran korszerűsítve azt. Az első fejezet versei mutatják leginkább pőrén azt a polisz ügyeiben magát felelősnek érző honpolgárt, az ő olykor elkeseredett, olykor dühös-dühödt, olykor könyörtelenül őszinte, forradalmi alakját, aki identitását a költő mint lángoszlop vezérmotívumból származtatja, egyúttal ennek a szerepnek-póznak a kiüresedésére is figyelmeztet. Ahogy megidéződnek az emésztetlenül maradt múlt, a magyarság sorsának traumatikus gócpontjai, az „útvesztés” folyamata, maga a szerző autobiografikus alakja sem hiányzik: ez teszi egyszerre irodalmivá és irodalmon kívülivé, általános és generációs dilemmává az elhangzottakat. Generációs problémáról beszélek, de pontosítsuk azt: a rendszerváltás idején iskolás gyermek, az azóta felnőtt, az apa, a szerelemben már eltelt, de a szerelemre még ittas férfi szerepei, pozícióváltásai és -törései rajzolódnak ki. „Láttam fotókon: lelkesedtetek, / Láttam fotókon: összetörtetek. / Fél füllel már hallottam, hogy citáltok / Engemet, a tízéves gyereket, / És azt mondjátok: enyém a jövő, / Értem lelkesedtek és törtök össze. / És most nem értem az öreg beszédet, / Hogy verhet ez ma is hullámokat / Az üvegtáblán, ami képtelen /Alólatok kiúszni, mert ti úsztok; / Első vagyok, aki meg tudja tenni, / Hogy ne értse, mit magatokkal hoztok.” (43.) – így a Rendszerváltás 2.0-ból vett hosszabb idézet, mely jól kivehetően ’89 akkor tevékeny, mára vitatható erkölcsi értékkel bíró személyeit citálja (ha tetszik, visszafordítja az egykori gesztust).

De mintha Szálinger is érezné írásainak nem ritkán arcpirítóan publicisztikai, szentenciózus jellegét, és zárlatait ekképp próbálja meg finomítani, ezt az itt-és-most, mindent-és-mindenkit túlharsogó Jónás-figurát is arcon csapva egy lehetséges logikai fordulattal. Erre talán a legszembetűnőbb példa a Ha a fiam felkönyököl a tájban című vers, amelyben az apa saját fiát a társadalomtól óvó, sértett szólama egy csapásra önvádlóvá lényegül át, méghozzá éppúgy az eddigi szempontrendszer, az erkölcs eszközeinek felhasználásával. „Elmondjátok-e, hogy jó apja voltam, / Vagy legalább megpróbálta a jót? / Vagy épp a jó lesz a jelszavatok, / Amivel őt leválasztjátok rólam?” (49.)

Az alanyi költészet felől való olvashatóság lehetősége – kevés kivétellel –  megmarad, rájátszatható a szövegekre, de a megkonstruálódó Én, aki egyszerre táncol az irónia és az emelkedettség vékony jegén, egyúttal a műhelyszagú poétikai játékokban fel is oldódik, elvész. A két olvasási intenció összefonódására jó példa lehet a Püspökladány bájosan arányos helyzetverse, illetve az Egész országnyi kislány és kisfiú, amely az Isten és ember (apa-gyermek) közötti viszonyokat a megszólítottság mögött rejlő pátosz mesteri alkalmazásával hozza földközelbe.

Anélkül, hogy a Köztársaság című dráma mélyebb elemzésébe bocsátkoznék, hadd jegyezzem meg, hogy kirívóan nagy terjedelme ellenére mégiscsak szervesen épül a szövegkorpuszba, több szempontból is. Egyrészt a köztársaság mint a létező rendszerek legjobbika tézisének újrafogalmazását, kialakulásának folyamatábráját adja (ti. a római patrícius, későbbi szenátor, Gaius Caesar és a – nem biztos, hogy puszta véletlenségből a 2004-es futball-EB egyetlen vérbeli görög csatárának nevét megidéző – máltai kalózvezér, Hariszteász, ahogy az később kiderül, egymáshoz épp annyira közel, mint amennyire távol álló egzisztenciáinak dialógusaiban), amelyet az első szakasz versei többnyire már lecövekelt pozíciókból, kevésbé plasztikusan mutattak föl. Másfelől a drámaszerkezet hálás terep: a szólamok azonnali dekódolásának, interpretációjának esélyét kínálja. Itt az irónia és pátosz retorikai kettőse a szövegeket szimbiózisban működteti. Jó példa erre a nyolcadik jelenet, Sophia és a Dadus férfiakat vádló dialógusa, melynek során előbb a fiatal lány, majd a vénkisasszony perspektívája szólal meg: manírral vastagon átitatott, szinte önálló vers születik, melyet rögtön illúziót romboló válasz követ. „– És nem ér semmit, hogy rávezetett: / Az élet sós és izzadságszagú? / Mert annál a szagnál, amit én hívok / Elő a bőréből, nincs semmi édesebb. / Hát ennyire jó nő a háború? / Miért mennek ezek, miért akarnak / Nálunk is többet, hát mi nem vagyunk / Mindeneknél veszettebb háborúk? / – Jaj, kislányom. Elment, itthagyott, ennyi.” (142.) A csavar ott fordul egyet (akkor vált a szituáció iróniába), amikor oldallal később a Dadus, mintha pontosan ezt az előbb még negligált szólamot venné át a lánytól. „– Jaj, édes, / Mért nem lehet, hogy elengedjük őket? / Mért vagyunk ilyen képtelenek erre? / Mért nem elég, hogy itt voltak, megvoltak, / Bezártuk őket, ahova csak tudtuk, / Magunkba, mert nem volt jobb ötletünk, / Mért nem jó, hogy emlékezhetünk rájuk?” (144.) Ráadásul a dráma a testpolitikai aspektusok olyan területét feszegeti a hadi események és a férfi-nő szerelmi aktusának diszkurzusba építésével, összejátszatásával, amely a további fejezetekhez is átkötő elemül szolgál.

A teljes kritika itt olvasható »

Forrás: Tinkó Máté, Kulter.hu, 2013. július 17.