Mivel világraszóló eredménye a magyar teniszsportnak alig van, annyit előre lehet tudni Maros András Semmi negyven című memoárjáról, hogy nem a sikerekről fog szólni. Az első oldalakon pedig az is kiderül, hogy nem regényszerű formában írt önéletrajzról van szó, hanem kisebb-nagyobb történetekről, amelyek leginkább azt mesélik el, hogy mennyire lehangoló volt a késő Kádár-kori sportélet.

Tíz évvel fiatalabb vagyok Maros Andrásnál és nem is játszottam versenyszerűen, de gyerekkoromban rendszeresen teniszeztem azon a városmajori pályán, ahol ő is, és ezért sok emlékem előjött abból az időből. Ahogy utánoztuk a menő külföldi játékosokat, ahogy szórakoztunk a nyögésekkel, ahogy keménykedtünk az ütődobálással, vagy ott voltak a mogorva bácsik a BSE-ből.

Bár vannak a Negyven semmiben további teniszspecifiikus részletek is (például amikor a különböző tornákon hagyományosan a fiatal játékosok bíráskodnak), de a hangulatot akkor is átérezzük, ha sosem fogtunk teniszütőt a kezünkben. Mindenki el tudja képzelni azokat a szakvezető figurákat, akik Bécsben eltévedve úgy kérnek segítséget, hogy "Guten Tag, Westbahnhof!", vagy Nürnbergben úgy jelzik a pálya borítására szóló igényüket, hogy lassan, szótagolva ismétlik, hogy sa-lak, és persze ők azok is, akik seftelnek az alkalmanként beeső nyugati sporttermékekkel is. Ezek a fickók sportszakmailag sem álltak a csúcson, a Semmi negyven tanúsága szerint sokszor annyiban merült ki az edzői utasítás, hogy üssenek nagyobbat, a fizikai fejlődés kulcsát pedig egy gyanús, porból készült vitaminos italban látták. Nem véletlen, hogy a közelmúlt egyetlen sikeres magyar játékosa (1985-ben páros győzelem Wimledonban), Taróczy Balázs is Németországban profiskodott, innen járt haza a könyv lapjain is feltűnő fehér Mercedesével.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: http://kotvefuzve.postr.hu, 2013. június 26.