„El kell innen menni, mert ez nem az a hely, ahol lenni lehet, és ahol maradni érdemes, mert ez az a hely, ahonnan elviselhetetlen, kibírhatatlan, hideg, szomorú, kietlen és halálos súlya miatt menekülni kell, fogni a bőröndöt, mindenekelőtt a bőröndöt, két bőrönd éppen elég, abba berakni mindent, és rákattintani a zárakat, hogy aztán rohanás a suszterekhez, és talpalás és talpalás, és megint csak talpalás, mert bakancsok kellenek…” – így kezdődik Krasznahorkai László új könyve, a Megy a világ. Három részre osztódik a könyv, amelynek „Ő” a hőse, aki természetesen nem azonos a szerzővel. Igaz, Krasznahorkai életének kevés olyan, leginkább privát mozzanata van –ahogyan ő maga állítja –, ami valamilyen módon nem sodródik bele a műveibe. A mostani, beszédekre, elbeszélésekre és elköszönésre tagozódó könyvvel azonban más a helyzet.

– Ebben kezdettől fogva alapvetően a beszédek izgattak engem – mondja a szerző –, amelyeknek egy része már régebben megjelent alkalmi szövegként. De soha nem vállaltam volna el ezek megírását, ha nem lett volna olyan tervem velük, hogy egyszer majd beszédekként kiadom őket. Ezekből egyre inkább körvonalazódott számomra egy személy, aki – nagyon szeretném ezt hangsúlyozni – nem azonos velem. Lehetne azonos, miért ne, de „Ő” rejtett hős, noha én vagyok az írója.

A káosz az úr

A Beszél című rész „Ő” kilenc beszédét tartalmazza, amelyek filozófiai, lírikus esszék. A cikkünk elején idézett például a Bolyongás állva címet viseli, és olvastán kiderül, hogy a cím nem puszta stilisztikai gondolatalakzat, az egymást kizáró fogalmakat szoros egységbe kapcsoló oximoron, hanem a történet paradoxona. Íme a befejező sorok: „ha évszázadosnak tetsző vándorlásai alatt örökösen lehorgasztott fejét egyszer felveti… azt kellett volna lássa, hogy még mindig ott áll, két bőrönd van a kezében, a lábán mesterien talpalt bakancs, és úgy oda van horgonyozva ahhoz a talpalatnyi földhöz, amin áll, hogy még reménye sincs arra, hogy valaha is elmozdulhat onnan, mert… az a pont az otthona, pont oda született, és ott is kell egyszer majd meghalnia, otthon kell majd, otthon, ahol minden hideg és szomorú.”

Rímel erre, amit lázálomszerű helyzeteket idéző írásai kapcsán feltett kérdésemre arról mondott, hogy mennyire meghatározza az írásmódot, a szövegben megjelenített rejtett eredetű szorongásokat, hogy alkotójuk hol szocializálódott, még akkor is, ha élete jelentős részét más kultúrákban pergette le. Krasznahorkai László ugyanis évtizedek óta hol Németországban, hol itthon él, de hosszabb-rövidebb időt töltött az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban, Görögországban, Hollandiában, Olaszországban, Spanyolországban, keleten pedig Kínában és Japánban. Mégis úgy gondolja: „Sorsdöntő, hogy az ember hol született, hol nevelkedett, hol kapta az első olyan impulzusokat, amelyek szinte reflexszerűen kialakítják a világhoz való viszonyát. Ettől nem is lehet természetesen megszabadulni, még szánt szándékkal sem. Maximum együtt lehet vele élni, esetleg sikerül tudatosítani, hogy melyek ezek a reflexei, de ellenükre élni nagyon nehéz.”

Susan Sontag az apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének nevezte Krasznahorkait, az író mostani könyvébe azonban csehovi és kafkai elemek is vegyülnek. Az egyik rövid beszéd hősének konkrét történelmi események és konkrét személyes élmények hatására hirtelen őrült gondolata támad: megpróbál elébe vágni a mozgó Földnek, és azt taglalja, hogy mit jelent számára ez a kifejezés és ez a tett: elindulni és lehagyni a bolygónkat.

A leghosszabb, már-már regényszerű darabja az első résznek a Samuel Beckettnek ajánlott A Théseus-általános című írás. Egy kisembert meghív egy titkos egyesület, hogy tartson nekik előadást bármiről, amiről szeretne. A felkért művésznek már akkor gyanús kezd lenni a történet, amikor még maga kereshet témát beszédjének. A szomorúságra esik a választása. Másodszor már megmondják, hogy a lázadásról értekezzen. A szikrázó fényű csilláros teremben ugyanaz a jól öltözött, rezzenéstelen hallgatóság ül. A második beszéd után azonban nem engedik haza az előadót. Igaz, luxus körülmények között, mégis fogva tartják, mint afféle szellemi rabszolgát. A harmadik előadása előtt jelzi, ez lesz az utolsó felszólalása. A birtoklási vágy a beszéd tárgya. Ekkor derül ki, hogy milyen az a külső világ, amelyből az előadó érkezett. Lényegében már nincsenek törvények benne. A káosz az úr.

A meghívott előadó irodalomkritikát is ad: „Nem viseljük el, hogy az irodalom… gyökeresen hazug, nekünk már annyira kéne ez az összefoglaló értelem…”

Elerőtlenedtek a szavak

A morál kerül középpontba a Legkésőbb Torinóban című esszében, amely a Friedrich Nietzsche megőrüléséhez vezető utcai jelenetet idézi meg, amikor a filozófus sírva öleli át a kocsis ütlegelte ló nyakát. (Ennek alapján Tarr Béla forgatott filmet A torinói ló címmel.) Nietzsche szavaival – „élni és igazságtalannak lenni ugyanaz”, Thomas Mann szerint azonban tévedés az életet és a morált egymás ellenértékeiként tárgyalni. Krasznahorkai László úgy értelmezi Thomas Mannt, hogy moralitás nélkül elképzelhetetlen az ember élete, minden mozdulatunk és minden mozdulatlan állapotunk a morálnak van alávetve, s ha ellene szegülünk, azzal a létét azonnal elismerjük. Már maga a rossz is morális kategória.

– Itt adódik az egyetlen lehetőségem – folytatja a kötet szerzője –, hogy eltávolodjam a manni logikától, nagyrészt Kertész Imre hatására, aki fölháborító zsenialitással gondol a morál nélküli bűnre. Olyasmit vezet be a Sorstalanság révén a gondolkodásba, amit, különösen a holokauszttal kapcsolatban, előtte senki nem mert még csak szóbahozni se. Nevezetesen, hogy a bűnnek van egy olyan foka, ahol a két morális kategória, a jó, a rossz egyszerűen megszűnik. A Kertész Imre-i és a Thomas Mann-i gondolatmenet ezen a ponton üt el élesen egymástól. Persze a szervezett bűnnek, a hivatali rendtartás szerint levezetett bűnnek ez a fokozhatatlan ténye, ami a holokauszt, még a leghideglelősebb értelemben is elképzelhetetlen volt Thomas Mann második világháború előtti korszakában, amikorról a tőle vett idézet származik.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mátraházi Zsuzsa, Könyvhét, 2013/1. szám (www.konyv7.hu, 2013. augusztus 14.)