Jónás Tamás új kötetében az oldalszámok az ötössel kezdődnek, és a kettőszáztízessel érnek véget. A verseskötethez képest meglepő hossz már önmagában is állításként vagy állásfoglalásként értelmezhető. NÉMETH BÁLINT ÍRÁSA.

Persze túlzás volna ezt az állásfoglalást úgy interpretálni, mintha a 2008-as Önkéntes vak óta keletkezett szövegeket tartalmazó könyv ezzel elhatárolódna a megszokott, vékonyka verseskötetektől. Egyszerűen más utat követ – nem a szerzői szándékot még közvetítő minimális terjedelmet keresi, hanem a lehető legszélesebb és legátfogóbb merítést kínálja. Mintha a tökéletesség helyett a teljességre törekedne tehát, sajátos vonása ugyanakkor, hogy ezt a teljességet igen gyakran épp a csonkaság, a töredékesség esendő és büszke vállalásával igyekszik felmutatni. Ez az eljárás ugyan eddig is jellemző volt Jónás Tamás költészetére, de az új gyűjtemény radikális hosszúsága még inkább kihangsúlyozza a szándékot.
 
Mindezt erősíti, hogy a Lassuló zuhanásban nincsenek ciklusok, és a versek egymás mellé rendezettsége sem tükröz egzakt megszerkesztettséget. Inkább egy, a referenciális elemek által jelzett kronologikus ív sejlik fel először, azután, egyre inkább elmerülve a kötetben, mégiscsak meghallhatunk a szövegek között valami jóval mélyebb párbeszédet, amitől végül egységes világgá (habár sérült és sértett világgá) áll össze a könyv. Ebben a tagolatlanságban, ahol szédületes iramban következnek egymásra a szövegek, könnyen elveszettnek érezheti magát az olvasó, mintha örvénybe került volna, vagy épp a kötetcímnek megfelelően zuhanna. És ha ezt érezzük, akkor a versek mögött munkáló szándék, azt hiszem, máris győzedelmeskedett felettünk.

Világos, hogy a mondottak csak akkor érvényesek, ha a kötet anyaga elég erős ahhoz, hogy fenntartsa az olvasói érdeklődést. Az is egyértelmű ugyanakkor, hogy közel kétszáz vers esetében képtelenség egységesen magas színvonalat nyújtani. Ezért talán érdemesebb a kérdést kettébontani, és külön szólni a nyilvánvalóan kiemelkedő darabokról, és pusztán jelezni most, hogy a kötet átlagosan is meggyőző, mert bár nyilván akadnak olyan szövegek, amelyek nélkül ugyanígy megállna a lábán, de még a sutább versekben is számos maradandó részletre bukkanhatunk – nem beszélve arról, hogy ez az időnkénti sutaság jól illik a Lassuló zuhanás fentebb vázolt koncepciójához.

Ami a kötet magaslatait illeti: a Lassuló zuhanásban sok, egészen sok vers található. Az olyan szövegek, mint például a Kék szél, a Szívdal, a Harminchat december, vagy a Leültetem aput a székre, önmagukban is emlékezetessé teszik a könyvet. Külön kiemelendő a Keresztények alkonya című kötetzáró: nemcsak azért monumentális ez a vers, mert szonettkoszorúról, tehát költői bravúrról van szó, hanem azért is, mert a felütés lendülete képes egészen a zárlatig kitartani, és a vers beszélője mindvégig ugyanazzal a meggyőző felfokozottsággal beszél, mint az elején.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Németh Bálint, Revizoronline, 2013. szeptember 3.