Miféle narrátor áll Krasznahorkai László Megy a világ című új kötetének novellái mögött? Az első ciklus címoldalát megelőző lap tanúsága szerint nemes egyszerűséggel „Ő” az, aki eleinte „beszél”, majd „elbeszél”, végül pedig „elköszön” az olvasótól – vele együtt pedig az individuum számára megérthetetlen, örökké otthontalan világtól is. „[M]ert itt hagynám ezt a földet és ezeket a csillagokat, mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi” – olvashatjuk a Nem kell innen semmi című szöveg (egyben az egész kötet) zárómondatában. A Megy a világ rövidebb-hosszabb írásai az itt elhangzott „belenézés” aktusát igyekeznek a maguk módján dokumentálni: mindegyikük valaminek a megértésére tett, javarészt kudarcba fulladt, mert eleve kudarcra ítélt kísérletként olvasható.
Mi az, amire a rejtélyes elbeszélő – ugyanarról a személyről van szó egyáltalán? – választ keres töprengéseivel? Egyre csak gyülekeznek a kérdések Krasznahorkai kötete körül, amelyekre azonban a(z egyik lehetséges) megoldás ugyanazon a helyen keresendő. Nem véletlen ugyanis, hogy a könyv egyik leggyakrabban használt szava az „egész”. A novellák fő ambíciója ugyanis egyfajta magasabb rendű igazság, a dolgok mélyén rejtező egészlegesség megtalálása – visszautalva a címre úgy is fogalmazhatnánk, azt próbálják megfejteni, mi az, amitől „megy a világ előre”. Ennek az „egyetemes egésznek” a része „Ő” is, aki nem azonosítható egyetlen létező vagy létezhető személlyel sem, hiszen valamiképp mindannyiunk nevében nyilatkozik meg – és aki tisztában van azzal, hogy mára végleg elveszítettük az esélyt a létezés titkának megismerésére. Rész és egész, emberi és transzcendens között ugyanis beláthatatlanná nőtt a távolság, és nincs is remény ennek az állapotnak a megváltoztatására: „Mert hiába akarunk a természetről beszélni, a természet nem akarja ezt, hiába akarunk az isteniről, az isteni sem akarja ezt, és egyáltalán, hiába akarunk, nem bírunk saját magunkon kívül beszélni semmiről sem, mert minekünk beszélni csak a történelemről lehet, az ember állapotáról, arról a soha nem változó mineműségről, amelynek lényege csak a mi számunkra olyan csiklandó vonatkozás, különben, az »isteni különben« szempontjából ez a lényeg, talán tényleg, mindöröktől fogva és mindörökké: mindegy.” A Megy a világ elbeszélője tehát nem azt állítja, hogy semmi sincs az érzékelhető valóság mögött (sőt), hanem hogy a végső kérdések mozgatója számunkra sosem lesz elérhető. Ahogy a Théseus-általános második és harmadik beszédében is tudatában van a szónok annak, hogy mindössze tízméternyi távolság választotta el valami lényegesnek a megismerésétől („Tisztelt hallgatóság, annak a koradélutánnak a fókuszában […] ez a tíz méter állt! – és kérem, lássák ezt most olyan élesen maguk előtt, mintha száz reflektor világította volna meg azt a tíz métert ott a Zoologischer Garten földalatti emeletén!”), úgy a kötet minden szövegében érezhetően jelen van ez a soha nem csökkenő, az összefüggések megértését minduntalan gátló szimbolikus szakadék. A Megy a világ vezérmotívuma tehát – a szerzőtől korántsem szokatlan módon – egy meglehetősen elvont fogalom körüljárása, amelynek éppen a hozzáférhetetlensége válik a szövegek egyik legfontosabb tanulságává. Krasznahorkai elbeszélései úgy próbálják megmutatni a fa mögött elterülő erdőt, hogy az olvasónak egy pillanatra sem adják meg a lehetőséget, hogy levehesse a tekintetét a szélesebb horizontot eltakaró, közvetlen közelben lévő tárgyról.
A kötet anyaga – ha elvonatkoztatunk az utolsó, egyetlen rövid szöveget tartalmazó zárófejezettől – két nagyobb egységre tagolódik. A köztük lévő szemléletbeli különbséget már a novellák (töprengések?) alapvető tulajdonságai is érzékeltetik: míg ugyanis a Beszél ciklus darabjai mögött kivétel nélkül egyes szám első személyű narrátor húzódik meg, addig az Elbeszélben helyet kapó műveket javarészt egyes szám harmadik személyű beszélő mondja el. Ez a szabályszerűség újabb vonásokat tesz hozzá a szövegek által megképződő titokzatos mesélőfigura képéhez. Ha elfogadjuk, hogy minden egyes írás az „Ő” alkotása, akkor az első fejezetet különös példabeszéd-gyűjteményként, míg a másodikat e parabolák „művészi” párlataként érdemes felfognunk. Konstruált beszélőnk tehát – akit a hasonlóságok ellenére sem érdemes az életrajzi szerzővel összemosnunk – művészember, vegyes műfajú alkotásai pedig akár életművének válogatott, reprezentatív darabjai is lehetnek. Jó néhány szöveghely azonban arról árulkodik, hogy saját eszköztárát, az irodalmat mint megismerési aktust nem tartja alkalmasnak rá, hogy közelebb kerüljön vizsgált tárgyához, vagyis tevékenységét általános kudarcként könyveli el. Ahogy a Megy a világ előre című írásban olvashatjuk, ez a kudarc elsősorban nyelvi akadályként lepleződik le: „mert szeptember 11-én belém villant, mint egy fizikai fájdalom, hogy uramisten, milyen régi is a nyelvem, amin most beszélni tudhatnék, milyen istentelenül régi, ahogy fűzöm, ahogy csűröm-csavarom, ahogy húzom-vonom előre, ahogy nyaggatom és haladok egyik régibbnél régibb szóból fűzve a másikat, milyen haszontalan, milyen tehetetlen, milyen otromba is a nyelv, ami az enyém, és hogy milyen gyönyörű is volt, milyen ragyogó, milyen hajlékony és milyen találó és megrendítő, ami mostanra az értelmét, az erejét, a tágasságát és a pontosságát mind maradéktalanul elvesztette…” Ekképp pedig az emlékezés folyamata sem őrizhet meg semmit a valóságból, hiszen annak összetettsége kizárólag gyenge, „a végtelenül bonyolultat végtelenül leegyszerűsítő” utánzatként örökíthető tovább. Az első fejezet elmélkedései tehát úgy ágyaznak meg a második részben helyet kapó novelláknak, hogy az elbeszélő előzőleg már nyilvánvalóvá teszi, az alább következő részletek már csak jellegükből fakadóan sem lehetnek képesek bármiféle lényegi igazság kimondására.
A teljes cikk itt olvasható »
Forrás: Reichert Gábor, Új Forrás, 2013. július 23.
