A napokban megjelent új regénye, az 1937 és 1947 között játszódó Természetes fény archív fotográfiák „megszólaltatása”. A regény egyik szála a Békés megyei zsidóüldözés áldozatainak sorsát, a másik az ukrán fronton kegyetlenkedő magyar katonák történetét járja körül egyetlen kisközösség tagjainak történetében. A Kossuth-díjas író arról is beszél a 168 Órának: bízik abban, hogy nem lehet sokáig állami rangra emelni a történelmi hazudozást. SÁGHY ERNA interjúja.

- Fikciós művet írt kordokumentumokból. Mit és mennyit tett hozzá a valósághoz?

– Hat évvel ezelőtt kezdtem dolgozni a regény első részén, amelynek középpontjában a Semetka Istvánnak nevezett, az ukrán frontot megjárt hősöm áll. Fotói egy gyönyörű albumba voltak elrendezve, ebből válogattam annak idején. Nem volt okom, hogy a regényben eltérjek az interjúkban megismert történettől. Megpróbáltam további fényképeket és történeteket gyűjteni Tótkomlóson és környékén. A családoknál fellelhető fotókon Weisz fotográfus aláírása vagy ovális pecsétje szerepelt, ezeket egy helyi orvos barátom, Kancsó János gyűjtötte, létrehozva a Tótkomlósi Digitális Archívumot. A fényképész Weiszéket ábrázoló képeket eleinte nemigen találtunk, de történetük a visszaemlékezők révén többé-kevésbé rekonstruálható volt. Weisz Kóbinak és öccsének, Imrének költöttem egy lánytestvért, aki fontos szereplője lett a regénynek. De a Természetes fény minden lényeges eleme valóságos: tényregény. Minden olyan momentumtól eltekintve, amely a szereplők meg nem vallott érzelmeit, belső történéseit ábrázolja, a valóságon alapul. A regény törzsét két szereplővel készített interjúsorozat adja. Az elbeszélő véletlenül, egymástól függetlenül keresi fel őket, s csak később derül ki, hogy valójában testvérek. Semetka Mária az apjával Szlovákiába települt, öccse pedig magyarosított családnévvel Újszegeden lakik. A regény kerettörténete szerint egyikükkel sem könnyű beszélgetni, nehezen osztják meg a történeteiket és a dokumentumaikat. Weisz Kóbi koncentrációs tábori és munkaszolgálatos történeteit például – amelyekről ő képzelt fotóriportokban számol be az olvasóknak – sok esetben a Centropa, a zsidó emlékezet archívuma interjúira és fényképeire alapoztam. Sokat köszönhetek továbbá a páratlan Fortepan fotógyűjteménynek.

– Az archív képek regényében sajátos, folyton változó viszonyban, gyakran feszültségben áll egymással kép és szöveg.

– Ez a fotók és a szöveg kétnyelvű meséje. A két nyelv folyamatosan hat egymásra, kölcsönösen feltételezik egymást. Nagyon izgalmas volt e kettős nyelvvel játszani. Azt nem mondhatom, hogy már az elején eldöntöttem volna, melyik fotókat szerepeltetem a regényben, ez menet közben alakult. El kellett dönteni azt is: mi legyen, ha egy-egy történethez nem találok képet. Ilyenkor hasonlót kerestem, vagy lemondtam a fényképről. Máskor viszont egy szövegrész csak azért szerepel, hogy a hozzá való fotót be lehessen emelni. Ez játék.

– A regény egyik legfontosabb szála a magyar katonák szerepe az ukrán fronton. Miután parancsot kaptak, hogy tisztítsák meg a falvakat a partizánoktól, települések teljes lakosságát, öregeket, nőket, gyerekeket mészároltak le bestiális kegyetlenséggel, szisztematikus módon. Úgy tűnik, Krausz Tamás történésznek A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban című művét használta forrásként.

– Igyekeztem fölhasználni a második világháborús szakirodalmat – például Ungváry Krisztián és mások műveit –, és valóban használtam Krausz Tamásék említett könyvét is.

– A kötet nagy vitát kavart. Volt, aki azt állította, hogy a felhasznált források manipuláltak, hamisak, mert ideológiai-politikai okból akarták befeketíteni a magyar hadsereget.

– Szovjet vizsgálóbizottságok hallgattak ki olyan magyar hadifoglyokat, akik korábban megszálló alakulatokban szolgáltak, és „tisztogatási műveletekben” vettek részt. Tanúvallomásokkal, jegyzőkönyvekkel szembesítették őket. A dokumentumokban rögzített tények nehezen cáfolhatók. Akik vitatni próbálták, a korabeli szovjet belügyi-államvédelmi szervek ismert kihallgatási módszereire hivatkoztak. Illetve – joggal – arra, hogy ugyanezek a bizottságok hamis dokumentumokat is kreáltak: ők állították be a németek bűntetteként a szovjetek által Katyńban végrehajtott tömeggyilkosságot. A szigorú forráskritika tehát indokolt, de nem tudok róla, hogy kiderült volna: a magyar katonákat illető vádak koholtak lennének.

– Beszélt erről az ukrán frontot megjárt interjúalanya?

– Akit csak lehetett, megpróbáltam szóra bírni. Egyikük célozgatott ilyesmire, másikuk örök hallgatási fogadalmára hivatkozott, és volt, aki a németek rémtetteiként mesélt effélét, amibe néha magyaroknak is „be kellett segíteniük”. Az említett szovjet jegyzőkönyvekből, Ungváry Krisztián néhány publikációjából, amelyek német forrásokra is támaszkodnak, valamint naiv katonai elmesélők már publikált történeteiből azonban összeáll a kép. És voltak, akik fényképeztek. Halálos ítélet is született úgy, hogy a katonatisztek kegyetlenkedéseit megörökítő fotókra alapozták a vádat az ávósok.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Sághy Erna, 168óra.hu, 2014. május 4.

A cikk megjelent a 168 óra 2014. április 30-i számában.