Kun Árpádot legendaként ismertem meg. A kilencvenes évek kavargásában, Kincses Réka, Szárhegy, Kemény István, Kali Kinga között valahol felfüleltem a nevére. Aztán, már nem is tudom, hogyan, a Bál című kötet is a kezembe akadt: az Ilion című hosszúversről valósággal áradoztak néhányan, hát elolvastam én is. Később, távolról, személyesen is találkoztunk — néhány évig Kolozsvárra járt kifürkészhetetlen, tehát nagyon is kifürkészhető okokból. A Csipesszel a lángot című kötetbe írt egy szép esszét Visky Andrásról. Tatán felolvasott az Esőkönyvből, aztán nagyon eltűnt. És most itt a Boldog Észak (a Szülszről már akkor hallottam, amikor erre az esszére készülődtem).

Erről a regényről már nemigen lehet újat mondani. Recenziók és beszélgetések garmadája jelent meg róla, a szerző nyilatkozott és ismételte magát (természetesen, hiszen nem találhatott ki mindig új választ ugyanazokra a problémákra), főleg dicsérik, bár olykor bírálják is, de a dicséreten belül, vagyis mindenki jónak tartja, noha egyesek stilisztikai hibákat és egyéb következetlenségeket fedeznek fel benne.

A szüzsé is közismert már: Aimé Billion, egy benini anyától és francia apától származó fiatalember, nem mellesleg nyelvzseni, előbb Párizsba megy, végül viszont Norvégiában köt ki, és egy betegotthonban lesz ápoló, munkája során pedig megismeri élete nagy szerelmét, Gréte Mundalt.

Az első kérdés, amelyről beszélnünk kell, a kultúrák találkozása. Aimé maga egy találkozás következménye, és ez Európában, legalábbis ezen a részén, ahol élünk, többnyire konfliktussal jár. A Boldog Észak sem mentes ezektől a feszültségektől, valahogy mégis kívülük marad. Aimé szülei háborúznak, a fiú azonban nem vesz részt ebben a háborúban — nagyapja, a javasember megóvja tőle: „Nagyapám, mint olyan javasember, akinek az agya a múltban európai módra járt, tudta, hogy a sárgalázat egy kórokozó vírus okozza. Afrikai módon visszakövethette volna a vírus útját egészen a rontás eredetéig, és megtalálhatta volna anyám környezetében azt, aki valamelyik apró szellemecske segítségével elindította végzetes röppályáján a vírushordozó, fertőző szúnyogot. De a tehetetlenségből eredő bosszút megvetette. A hatalmát ott akarta kipróbálni, ahol a szellemek nem vírusok és ellenanyagok álarcát magukra öltve küzdenek, hanem szemtől szemben. Ott, ahol az Elérhetetlen Istenen kívül mindenki egyenlő. A leggyengébb is átváltozhat leghatalmasabbá, és a legnagyobb legkisebbé, ott, ahol a sárgaláz legyőzhető” — olvashatjuk (23). „…a tehetetlenségből eredő bosszút megvetette.” Azt hiszem, az első három szó jó kis definíció a mindenféle európai nemzetek legkétségbeejtőbb és leggyógyíthatatlanabb nyavalyájára, az utolsó pedig azt jelképezi, ami miatt szeretni lehet Afrikát.

Kundera a népi mesemondók történeteinek bravúros irodalmi feldolgozása miatt rajong Patrick Chamoiseau-ért, és ebben a regényben ugyanezt a mechanizmust figyelhetjük meg — nem véletlenül az az alcíme, hogy Aimé Billion mesél. Éppen ezért nem érzem indokoltnak mindazt, amit az ÉS-Kvartett kritikusai mondanak: „Károlyi Csaba: Közben ugye ez annak a posztmodern játéknak a kifordítása, hogy találok egy kéziratot, valaki elmeséli nekem az életét, én meg közreadom. // Radnóti Sándor: Meg XVIII. századi játék. // Szilágyi Zsófia: Meg turgenyevi játék” — mármint az Epilógus. A talált kézirat sémája mindig az irónia lehetőségét erősíti fel, én viszont nyersen szólva semmilyen iróniát nem érzek a Boldog Északban, az Epilógusban meg éppenséggel azt érzem, amit Kun Árpád nagyon éles szemmel „sunnyogásnak” nevez, amikor arról ír, hogyan fogalmazta meg a regény elkészültéről szóló emailjét az „igazi” Aiménak: szégyenkezést, „mit-is-csináljak-vajon” attitűdöt, reménykedést, hogy tán mégis lehet, szabad ezt… Ezért van aztán, hogy sokan (én is) zavarónak érezzük az utóhangot – miért lenne zavaró egy innen és amonnan származó játék esetében?! Zavar-e bárkit is A rózsa neve kéziratának „megtalálása” vagy Eco széljegyzetei? Zavar-e bárkit is a Psyché alkotási módozata?

Nem, mert ott egyértelmű a játék, vagy pedig egyszerűen: más. Itt a problémátlan mesélés a szándék; problémátlan abban az értelemben, hogy ne kelljen folyamatosan vagy nagyon erősen távolítani, hogy legyen elég az alcím tájékoztatásként. „Meghaltak sorban nagyapám, apám, anyám. Mindhárom ember, akihez egyáltalán valami közöm volt. A haláluk kellett hozzá, hogy újrakezdődjön az életem, és elutazzam Beninből.” (7) Erős, kíméletlen mondatok, de nem vetik fel azt a problémát, ugyan honnan is veszi az ember a bátorságot, hogy egyáltalán mesélni kezdjen. Sőt, éppenséggel azt állítják, a mesélés újraéleti az életet; mesélni valamiképpen azt jelenti: élni.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Demény Péter, Műút.hu 2014. május 9.

Megjelent a Műút 2014044-es számában