Ha Kolozsvárott járunk, illő köszönteni a város centrumában álló szoborcsoport mértani közepére helyezett Mátyás király monstre alakját. Ha hosszú útról tér meg az idevalósi utazó, ahogy az itteniek szeretik mesélni a turistáknak, bizony jól esik letenni csomagjainkat a reneszánsz uralkodó előtt, és a tér valamelyik padján elidőzni valamelyest. A legenda szerint Hunyadi Mátyás olykor gondol egy merészet, és leszáll a talapzatról, hogy hatalmas, vaslemezes kesztyűbe bújtatott kezét az ámuló utas vállára helyezve megkérdezze, miért jöttél vissza.

Fadrusz János alkotása 1900-ban, a Párizsban rendezett világkiállításon elnyerte a szobrászati fődíjat, a Grand-prix-t. Két év múlva, ünnepélyes keretek között állították fel Kolozsvár főterén, a Szent Mihály-templom előtt, a végleges változatot, amely kiegészült az uralkodó hű embereivel, Magyar Balázs főkapitánnyal, Kinizsi Pállal, a kenyérmezei hőssel, Báthori István erdélyi vajdával és Szapolyai István nádorral. Az anekdota szerint Jókai Mór az avatás előtti estén egy beszélgetéskor szóvá tette, hogy egy női alak sokat adhatna hozzá az összképhez.

Arról, hogy az avatásra verssel készülő írónak igaza volt-e, megoszlanak a vélemények mind a mai napig. Azonban az erőt, energiát és mindenekelőtt a nemzeti összetartozást sugárzó szobor együttes így is, a huszadik században történt történelmi kataklizmák kohójában pedig különösen, a gyönyörű város szimbólumává, a fogyatkozó magyarság kegyhelyévé vált. A Mátyás-szobor Kolozsvár és a nemzet lelkiismereteként erkölcsi iránymutatást adott a magyaroknak, attól függetlenül, hogy hol húzódtak éppen az országhatárok. Amikor néhány évvel ezelőtt a jelen sorok írója a helyszínen járt, még restaurálás közben, állványokkal körbe kerítve is, lenyűgözte a látvány.

E hosszabb bevezető azért szükségeltetik, mert nem gyakran fordul elő, hogy egy prózai mű szerkezetének egy köztéri emlékmű a leglényegesebb, a kohéziót biztosító ereje, ám Vida Gábor Ahol az ő lelke címmel megjelent, történelmi regénye a kivételek számát gyarapítja. Valójában a zseniális Fadrusz-mű regényét vehetjük kézbe, legalább annyira fontos ez az interpretáció szempontjából, mint a tulajdonképpeni fő cselekmény. A jobb anyagi boldogulás reményében bízó apa és fia kivándorlásának történetét olvassuk. Mindketten közvetlenül az első világháború kitörése előtt hagyják el Erdélyt, az idősebb Werner Amerikában, a fiatalabb végül Afrikában próbál szerencsét. Egyikük sem jár sikerrel, a kivándorlás nem váltja be a hozzáfűzött reményeket, így hazatérésük után a gyökeresen megváltozott társadalmi, politikai helyzethez kell alkalmazkodniuk. Az apa itthon újra katonatiszt lesz, míg a fiú valahol a mai Uganda és Kenya határán, angol hadifogságban vészeli át az első világháborút.

A legizgalmasabb a regényben azonban nem ez, hanem az, ahogyan az író a szoborcsoporthoz fűződő viszonyulásaik, érzelmeik, értelmezéseik alapján helyezi el a szereplőket a történetben.

Mint ahogy a figurák könnyebb megértéséhez is segítséget ad, hogy ki mikor mit gondol Fadrusz János emblematikus alkotásáról, hiszen a regény elején a két jó barát, Werner Lukács és Bartha Kálmán Kolozsvár főterén éppen a szobor előtt ismerkedik meg Daniel Claudiával, azzal a nővel, akinek az emléke mindkettőjüket elkíséri egy életen át.

Werner Lukács számára, bárhol is jár éppen a világon, a leküzdhetetlen honvágyat jelenti Fadrusz János alkotása. A legemlékezetesebb álmában őrült utazáson vesz részt a vörös bort magára löttyintő Barthával, a szobor hűlt helye körül, a fogat kocsisa pedig nem más, mint Daniel Claudia. Ez a soha felnőni nem képes kamasz, aki sajátos odüsszeiája végén megtalálja ugyan édesanyját, a valamikori színésznőt és az édesapját, mégis a Szamos parti várost, és a világgal minden gond és baj ellenére dacos ellenállással szembenéző Mátyás lovasszobrát választja. Megihatnánk valamit, mondja csendesen végleges hazatérésekor, a regény zárlatában, és igen, úgy érezzük, jobbat, többet itt nem is lehet tenni.

Bartha Kálmán festőművész úr eleinte pocséknak tartja a szobrot, és az újonnan megismert hölgyet Báthori István helyére illeszti be a szoborcsoportról készült szénrajzába. De nem úgy, ahogyan az eredeti alakot láthatjuk, hanem kosárral a kezében ábrázolja Claudiát, amint éppen kifelé sétál a térből. Bartha később egész sorozatot készít, amelyeken egyszer a király ölébe helyezi modelljét, máskor Claudia mutat valamit az uralkodónak. Közben egyre magabiztosabban, árnyaltabban rajzol, és mind többre tartja a szobrot, hiszen meglátja benne a részletek szépségét. A festőművész tehát merészen (át)értelmez, profanizálja a szentséget, alakja a művészi szabadságot jelképezi, amely mindig minden rendszerben adott, ha az ember megőrzi a belső függetlenségét, vagy legalábbis törekszik rá.

Zegrenau főkapitány, aki a trianoni területvesztés után az édesapát, Werner Sándort próbálja kézre keríteni, mert arra gyanakszik, és teszi ezt nem is egészen alaptalanul, hogy az merényletre készül a román király ellen, politikai allegóriát vél felfedezni Bartha a szénrajzában, hiszen feltételezése szerint a téren átgázoló bivalyok az Erdélyt megszálló román hadsereget szimbolizálják.

Az idősebb Werner annak idején a fiával együtt száműzi magát Kladovka Mária és szeretője, báró Engelstett-Wörnitz miatt Kolozsvárra, minél messzebb annál jobb alapon. Eleinte nem is érzi jól magát Erdélyben, később a katonatisztet már a feltétlen hódolat fűzi az emlékműhöz, és a városhoz, hiszen nem mulasztja el, hogy a téren áthaladva ne intsen Mátyásnak.

Egyértelműen a férfi szereplőket dolgozta ki jobban az író, a hölgyek erősen vázlatosnak tűnnek. A két nő közül Daniel Claudia sem nem a vágy konszolidált tárgya, sem nem a végzet asszonya. Az érződik, hogy nem a szokásos, a századvégén játszódó regényekben oly sokszor felbukkanó femme fatale-ról van szó, de más olyan személyiségvonás sem fedezhető fel benne, amely indokolná a regényben elfoglalt központi helyét.

Ahogy az édesanyáról, Kladovka Máriáról sem derül ki több, minthogy több szeretője volt, és fiatalon Júliát alakította – visszafogott sikerrel.

Vida Gábor fájdalmasan szép regénye gyökereiket elvesztett emberekről szól. Ha felnőttként visszatérünk gyermekkorunk színhelyére mindent, különösen a tárgyi környezetet jóval szűkebbnek, kisebbnek, de legalábbis perspektíváját vesztettnek látjuk. Különösen igaz ez akkor, ha a szeretett város már más ország része. Az otthontalanság regénye az Ahol az ő lelke, amikor már ott sem érzi magát igazán otthon az ember, ahonnan jött, de már ott sem szeretne maradni, ahová kivándorolt, hiszen rádöbben, hogy bármit is tesz vagy gondol, külhonban mindig idegen marad.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szekeres Szabolcs, Bárka Online, 2014. június 27.

Megjelent a Bárka 2014/3-as számában.