Akiket ottfelejtettek a rendszerváltók (Könyves Blog)
(kiadvány: Aludnod kellene)

 „Elnyomta az utolsó cigarettát, és besántikált a szobába. Az ördög vigye. Fejére húzta a takarót. Már ezerszer megbánta, hogy válaszolt arra a társkereső hirdetésre. Biztos egzisztenciával, saját birtokkal rendelkező férfi hűséges partnerét keresi. Jelige, mindörökké. Ebből csak annyi volt igaz, hogy mindörökké.”

Kiss Tibor Noé első kötete, az Inkognitó (kritikánkat a kötetről ITT találod) a személyes, és az író által is átélt kiszolgáltatottság története volt a transgender tükrében. Önvallomás, mely szépirodalomba burkolva beszélt arról, milyen férfiként a hosszú identitáskeresés közben arra jutni, nőként jobban érzed magad. A kiszolgáltatottság az Aludnod kellene című második regényének is alapélménye, de a szereplők egészen mások - máshonnan jönnek, de már nem tartanak sehová. A helyszín a Sátántangóból és Tar Sándortól ismert telep, a minta egyébként létező település Budapest közelében, amelyet a rendszerváltáskor mintha mindenki magára hagyott volna. Itt már senki sem rendez focibajnokságot az állami gazdaság tehenészeinek és traktorosainak, Pongrácz Antal pedig a jó pillanatban úgy privatizálta az egész telepet, ahogy van, bagóért. Így  lett nyomorult úr a nyomorultak fölött. A politikát nem érdeklik az ittfelejtődött emberek, csak ritkán, egy gyors ikszelés erejéig némi zacskós levesért, nugátért, a megadott rubrikába. Az ún. társadalom pedig mintha a bekötőútnál véget is érne, aki továbbmegy, zsákutcát talál, minden értelemben. Egy olyan zsákutcát, ahonnan nincs visszaút abba, amit mások életnek neveznek.

    „A telepen mindenki álmatlanságtól szenvedett. Az emberek évek óta virrasztottak, mindenki a maga halottját siratta. Ha pedig halottja nem volt, siratta az élőt, akit mindörökké elveszített. Ha leszállt az éj, egyre csak járták az ösvényeket a kiserdőben, maguk sem tudták, miért. Kimentek a határba, kilométereket gyalogoltak a traktornyomokat követve, aztán visszafordultak. Az elhagyott istállók között bolyongtak, mintha kerestek volna valakit.”

A tömör, tömbszerű szövegből, mint ragadós masszából emelkedik ki lassan a poros táj, károgó varjak, kivágott jegenyés, lepusztult házak és kisbolt, valamint egy intézet és a szereplő férfiak. Hős nincs közöttük, attribútumaikkal, mint a hiányzó végtag, szem, erkölcs vagy remény, botorkálnak nappal és éjszaka az összefolyó időben. A boldogság hiánya közös: a telepen és a mellette található szenvedélybetegek intézetében élő férfiak nyomora végtelen, helyzetük kilátástalan, állapotuk állandó, mint a mindent elöntő kannás bor. A nosztalgia gépezete működik, régen mintha minden jobb lett volna, mintha akkor még nem egy telepnyi elfekvőben éltek volna, de volt idő arra, hogy minden szereplő megdolgozzon saját sorsáért. Aki egyszer elhagyta a telepet, azt is visszahúzza egy láthatatlan kötél ide a porba, élve eltemetődni.

 

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: KönyvesBlog.hu, 2014. július 28.

    „A telepen mindenki álmatlanságtól szenvedett. Az emberek évek óta virrasztottak, mindenki a maga halottját siratta. Ha pedig halottja nem volt, siratta az élőt, akit mindörökké elveszített. Ha leszállt az éj, egyre csak járták az ösvényeket a kiserdőben, maguk sem tudták, miért. Kimentek a határba, kilométereket gyalogoltak a traktornyomokat követve, aztán visszafordultak. Az elhagyott istállók között bolyongtak, mintha kerestek volna valakit.”

A tömör, tömbszerű szövegből, mint ragadós masszából emelkedik ki lassan a poros táj, károgó varjak, kivágott jegenyés, lepusztult házak és kisbolt, valamint egy intézet és a szereplő férfiak. Hős nincs közöttük, attribútumaikkal, mint a hiányzó végtag, szem, erkölcs vagy remény, botorkálnak nappal és éjszaka az összefolyó időben. A boldogság hiánya közös: a telepen és a mellette található szenvedélybetegek intézetében élő férfiak nyomora végtelen, helyzetük kilátástalan, állapotuk állandó, mint a mindent elöntő kannás bor. A nosztalgia gépezete működik, régen mintha minden jobb lett volna, mintha akkor még nem egy telepnyi elfekvőben éltek volna, de volt idő arra, hogy minden szereplő megdolgozzon saját sorsáért. Aki egyszer elhagyta a telepet, azt is visszahúzza egy láthatatlan kötél ide a porba, élve eltemetődni.
2014-07-28 17:05:43
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Fordította: Fodor Zsuzsa
Egy filmrendező válaszútjai
Georg Wilhelm Pabst a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktív, de Hitler hatalomra kerülésének idején épp Franciaországból menekül...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ