(kiadvány: Ott mi van?)

Ugyanígy járja körül a kötet első ciklusában a versek alanya a tárgyakat, a mindennapi élet egyes pillanatait, tevékenységeit, mindezt koncentrált figyelemmel teszi, ahogyan ráközelít egyes témákra, majd folyton megkérdőjelezi, a már egyszer meglátott, megfogott, rögzített képet újra fogalmazza, újra körbejárja. - Nagy Kinga recenziója Bertók László Ott mi van? című, könyvhétre megjelent verseskötetéről.

Bertók László új kötetének borítója komoly és elegáns, letisztult, de komor benyomást kelt az olvasóban. Először elcsodálkozhatunk a fotó elmosódottságán, nem akarjuk elhinni, hogy egy ilyen, manapság bárki által könnyűszerrel elkészíthető minőségű kép került épp a borítóra, és csak mikor jobban megnézzük, vesszük észre, hogy milyen találó a választás, a vízen lebegő tárgy ugyanis nehezen kivehető, kérdezzük is: ott mi van; test, faág vagy üvegpalack? Sőt, az is lehet, hogy érzéki csalódásunk viccelt meg minket, és valójában nem is úszik semmi a vízen, csupán a fények és árnyékok játéka hitette el velünk ennek ellenkezőjét. Ugyanígy járja körül a kötet első ciklusában (Menekül, magyarázkodik) a versek alanya a tárgyakat, a mindennapi élet egyes pillanatait, tevékenységeit, mindezt koncentrált figyelemmel teszi, ahogyan ráközelít egyes témákra, majd folyton megkérdőjelezi, a már egyszer meglátott, megfogott, rögzített képet újra fogalmazza, újra körbejárja. Az ott mi van?-kérdés végigkíséri a szövegeket, a maga konkrét és absztrakt jelentésében: a megnevezés, definiálás kényszere ez, meghatározása valami megfoghatatlannak, ami látszik valamiképp, valahogy a felszínen, de ami feltehetően nem egyezik meg az első pillantásra felfogott képpel, jelentéssel.

A kérdés explicit is megjelenik az első ciklus záródarabjában, a Mi van a halál után? című, Csorba Győző születésnapjára íródott versben, ahol viszont konkrét jelentést nyer: „S ahol te vagy (ha vagy), ott (lent?, fönt?), ott mi van?" Így a kérdés a ciklus végére megtalálja konkrét helyét és jelentését, az ott konkrét helyre való rámutatása viszont ebben a kérdésben elbizonytalanodik, míg a többi szöveghelyen talán az egyedüli biztosra vehető pont a rámutatás vagy inkább rákérdezés helye, a mindennapok egy-egy helyzete, egy jelenség, probléma, a hangsúly pedig inkább azok megfogalmazásának, megismerésének lehetséges vagy lehetetlen voltára tolódik.

Ennek költői eszközei az előző idézetben is megjelennek: közbevetett, zárójeles megjegyzések, kiegészítések, már-már túlmagyarázások, melyek azonban nehézkessé teszik az olvasást, megakasztanak, elbizonytalanítanak, többszöri újraolvasásra kényszerítenek, tehát az olvasó figyelmét is magára a problémára irányítják. Ezzel az eljárással (a többszöri definiálással) maga a megragadni kívánt jelenség (kép, probléma, gondolat, stb.) is megsokszorozódik, és az ott konkrétsága mégis elmosódik, ez pedig a pontnak kiterjedést ad, teret, ami egyébként nincs, viszont az olvasónak így lesz lehetősége a felmerült kérdésekkel kapcsolatban mélyebbre ásni, a jelenségeket a maguk bonyolultságában megtapasztalni.

De ez az élmény összefügg az öregedéssel, a számvetéssel, a halállal és a vele való könyörtelen és kíméletlen szembenézéssel is, ami bevallottan központi témája a kötetnek. A majdnem odaát felől nézve az élet fontos kérdései átértékelődnek, a folytonos nyüzsgés forgatagában a párbeszéd, a megértés lehetetlensége vagy nehézsége merül fel abban, aki kettővel hátralépve szemlélődik, és a kölcsönös egymás mellett elbeszélések sora teremtődik meg ezzel a fókuszváltó gesztussal. Nagyobb távlatokból nézve természetesen a tapasztalat is más, de csak így van esély az önvizsgálatra. Ezt a távolodást jelzi az egyes szám harmadik személy következetes használata, ez alól csak a kortársakhoz szóló versek lehetnek kivételek.

A párbeszéd és a megszólalás igénye, az erre való vágy azonban nagyon is jelen van a ciklus verseiben, a vágy, hogy a közéleti kérdések érthetetlen diskurzusában értelmi és fogalmi fogódzókat lehessen találni (talán ezért is kell újra és újra értelmezni a jelenségeket), hogy józan ítélőképességel lehessen megemészteni az elmúlt évek abszurditását: „Már harmadszor olvassa, pedig úgy tűnt, hogy / elsőre érti, s talán értette is, de amikor megpróbálja / beilleszteni abba a mérhetetlen és változékony rendbe / (tömkelegbe?) , ami az ismeretei (a tudása?, / a tapasztalata?, / a készenléte?) összessége, mindenütt / és mindig kilóg a széle, vagy lötyög csak az ürességben." (Már harmadszor olvassa)

A fogalmi zavar, a szótár kényszerű újraértelmezése nem független a felejtés félelmétől sem, ezért a folytonos építkezés és a jelen szituációban az egyén helytállása, az elfogadható magatartás megtalálása elengedhetetlen programként fogalmazódik meg a ciklus verseiben: „mintha a fölfoghatatlan összesség működése / (egyensúlya?, megmaradása?) is rajta, / az ő komótos „helytállásán" múlna?" (Menekül, magyarázkodik)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagy Kinga, Litera.hu, 2014. augusztus 2.