Ám tévedés azt hinni, hogy Tóth Kinga kötete jajgatás a dehumanizáló világ felett, vagy a gépek uralma miatt. Nem.  Leginkább egy szintén nemrégiben megjelent kötettel, A hercegprímás elsírja magát című verseskötettel vélem rokoníthatónak Tóth Kinga művét. Akárcsak Nemes Z. Márió kötetében, itt sincs már éles határokkal elválasztott alany, tárgy, szubjektív, objektív. Míg azonban Nemes Z.-nél a természettel „van egyben” az ember, egy emberen túli tájban, a természet és az ember egybeszövődésében, addig Tóth Kingánál a gépek és az emberek, élőlények között fedezhető fel hasonló jelenség.

Nem úgy egyesül a gép és az ember, mint a Robotzsaruban vagy Darth Vaderben: nem simulnak törésmentesen egymásba ezek a különböző dimenziók. Kölcsönös feszültség figyelhető meg, és egyfajta központ nélküliség. Nincs középpontba állítva az ember – erről már rég lemondott a posztmodern utáni attitűd –, de torz bálványistenként sincs piedesztálra emelve a gép. Új mondanivalók megfogalmazása zajlik egy olyan hibridnyelven, mely sem a gépek, sem az emberek nyelve.

Az All machine nyelve. Ennek viszont megvan az ára: az oda-vissza ható, elmozduló felületek, élek, kemény anyagok elcsúsznak egymáson, egymásnak feszülnek, és ez darabos, töredékes és nehézkes folyamat olyan, akárcsak a nagy monstrumok működése.

A versszakok is követik ezt a különös ritmust, semmi egymásba simulás, harmónia: ha mégis, az nem ad hoc „Sweet harmony”, hanem egy-egy gépalkatrész kemény munkájának eredménye: kicsiszolta, befúrta, odaillesztette az egyik anyagot a másikhoz zakatolva, kattogva, erővel, csak így, csak ezért tűnhetnek egybetartozónak.

A versek szerkezete tehát követi a tematikát: a levágott, egymásba illesztett sorokat mintha a futószalagról emelték volna le, és tették volna egymás mellé. A mondatok is egy-egy ütés: szikárak, tömörek, a masinák zakatolása érezhető bennük.

Első észrevételeimet hazudtolnám meg, ha túl akarnám magyarázni ezt a jelenséget, mégis megkerülhetetlen, hogy felvillanjon korunk individualista konzum-, ám egyúttal szolgai világa: mindenki csak működik, és rugalmatlan, ha két ember össze akar forrni bármilyen értelemben, azt kemény csiszolás, tiplizés, vágás, deformálás előzi meg, a végeredmény pedig óhatatlanul magán viseli a munkálatok jegyeit.

Az All machine szerzője viszont nem akar leszólni a megvilágosult költő felsőbbségével, ő a működés anyagi viszonyaira figyel, a kölcsönhatásokra, az egymáson elmozduló felületek változásaira. A kötetnyitó versben, a Balerinában így írja le a zenélő dobozka működését, aprólékosan, tárgyilagosan, miközben kiderül, magának a „balerinának” milyen emberfeletti/gépfeletti erőfeszítésbe és fájdalomba kerül minden egyes „fellépés, szereplés”, minden egyes doboznyitás:

„csomózva a zsinór

a zsinór a lányra

tekerve olyan

mint a csipkegallér

ez falazófonal

a lány támpillér

rajta nyugodt vagy feszül

a zsinór többszörös tekerés

ugyanennyiszeres fordulatszám

alakja változtatja a helyét

az emelvény elindított

mozgása miatt ki-be

nyit-zár a doboz

ernyed vagy levegőt kér

a lány rózsaszínű mint

az áldozatok

a második fázisban

balerinává változik”

Tóth Kinga az All machine verseiben úgy tud a lírai én személyes traumáiról, szubjektív érzéseiről számot adni, hogy közben az értelmesen, logikusan és megszerkesztetten működő gépezetek, illetve a kényszerű mozgások, reakciók, folyamatok nem állnak le, mert nem is állhatnak le: „a világ forog”.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csepcsányi Éva, Prae.hu, 2014. július 16.