Nem mindennapi, hogy egy város minden évben hivatalosan írót választ magának. Graz ezúttal ráadásul egy magyar írót kért fel a tisztségre, Garaczi Lászlót. Szerinte bár a Kádár-rendszerben sokkal többet olvastak az emberek, de az nem volt természetes, hogy azért teszik ezt, mert be vannak zárva egy országba, ahol csak a könyvtár van nyitva. Politikáról, irodalomról és a drogokról beszélgettünk az íróval.

hvg.hu: Ön most Graz írója. Mit jelent ez pontosan?

G. L.: Minden évben megválasztják a város íróját, aki kap egy lakást a Slossbergen és egy kis havi apanázst. Középkori hagyomány, a rendszerváltás után frissítették fel, de persze teljesen más ma a funkciója, mint régen. Bárki pályázhat, az eddigi gyakorlat azt mutatja, hogy a zsűri leginkább kelet-európai írókat támogat.

hvg.hu: Milyen erős volt a verseny? Hány pályázó közül lett ön a befutó?

G. L.: Ha jól tudom, hetvenvalahányból. Nem tudom, mik a döntési szempontok. Közrejátszhatott, hogy a német nyelvű könyveim legtöbbje a grazi Droschl Verlagnál jelent meg, többször jártam itt, publikáltam a helyi irodalmi lapokban, és magyar díjazott eddig egy volt csak az elmúlt húsz évben.

hvg.hu: Azt már tudja, min fog dolgozni ez alatt az év alatt?

G.L.: Nincs semmilyen elvárás, folytatom, amit otthon elkezdtem, írom a Lemur–sorozat következő részét. Meg persze vannak mellette kisebb munkák, felkésések, interjúk stb. Nyilván lesznek majd olyan helyzetek, hogy csatlakozhatok grazi projektekhez, válaszolok itteni felkérésekre, látok, hallok, tapasztalok olyan dolgokat, történeteket, amiket érdemes megírni. De év végéig valószínűleg az új Lemur-könyv befejezése lesz fókuszban.

hvg.hu: Elismert íróként hogyan érinti a magyar kulturkampf? Mik azok a radikális változások, amiket ez az éra behozott az irodalomba?

G.L.: Az elmúlt tíz évben az ország két- vagy háromfelé szakadt és ezzel együtt a politika mindent átitat és elborít. Sok mindenről emiatt nem lehet értelmesen beszélni. Minden megszólalás ebbe a politikai erőtérbe kerül. Elég ijesztő. És nevetséges is. Ha az ember egy választáson az Olsen bandája és az Ocean’s Twelve között választhat, akkor csak néz, mint a moziban. Az irodalom is polarizált, a két nagy írószervezet nagyjából leképezi, ami a politikában történik. Miközben az írók személyenként nem gyűlölik egymást, ebben biztos vagyok. Nem tudom, hogy lehet ezen változtatni. Miközben az is látszik, hogy a politika különösebben nem törődik a kultúrával. Nem érdekli. A kultúra nem hoz szavazatokat. A politikusoknak nincs mondanivalója a művészetről és a kultúráról. Támogatás, együtt gondolkodás helyett megint kultúrpolitika van, ha jól érzékelem. Emlékeztet a régi időkre, ugyanakkor érezhetően az egész forrongásban van, egy folyamat közepén, amiről nem lehet megmondani, milyen irányba fejlődik.

hvg.hu: Jól érzem az elmondottakból, hogy ön mindebben megpróbál valahol középen állni?

G. L.: Nem, én kábé ultraliberális vagyok, tehát szokás szerint valahol a peremen, de próbálok elfogulatlanul nézni azokra, akik máshogyan gondolkodnak. És nem szeretek félni, nem szeretek rémeket látni. Azt gondolom, nem annyira durva a helyzet, hogy elmenjek az országból. De megértem azokat is, akik így éreznek. Az elmúlt 25 évben is voltak kemény periódusok, de mindig kiforogta magát a helyzet, és nem a legrosszabb forgatókönyv következett be.

hvg.hu: Miben különbözött legmarkánsabban a rendszerváltás előtti és utáni szellemi élet?

G. L.: A Kádár-rendszerben bizonyos dolgokról nem lehetett beszélni, publikálni. Nem lehetett ötvenhatról beszélni, nem lehetett a szocializmust megkérdőjelezni, és még volt néhány ilyen tabutéma. Ezen túl viszont ma – már talán meglepően – szabad volt a kultúra és a művészet világának egy szelete. Mivel mást nem nagyon lehetett csinálni, az emberek olvastak, színházba, moziba jártak. Elmentél a munkahelyedre, dolgoztál, szabadidődben kultúrával foglalkoztál, ha ahhoz volt kedved. Meglepő könyvek jelentek meg, mondjuk Kierkegaard és Szolzsenyicin. Jó filmeket is játszottak. Magyar filmeket. Aczél György úgy vélte, a művészet nem tud társadalmi méretekben lázító erővé válni. A Szovjetunióban Dosztojevszkij tilos volt, nálunk minden művét lehetett olvasni. Az irodalomtörténet nagyjából teljes spektruma hozzáférhető volt. Nagy példányszámokban jelentek meg a könyvek és rengetegen és sokat olvastak. Ugyanakkor diktatúra volt. A tabutémákról szóló beszédet és bizonyos viselkedésformákat büntettek. Nem utazhattunk. Mindenki tudta, hogy ez übergáz, hogy hazugság az egész, süket duma a szocializmus építése meg a rothadó kapitalizmus. Úgy kellett magunkra néznünk, mint akik elfogadják ezeket az abszurd feltételeket, és ez megalázó volt.

hvg.hu: Számomra gyerekként a nyolcvanas években – holott nem egy humán értelmiségi családból származom – alap volt, hogy mondjuk a Szép Versek vagy a Lyra Mundi sorozat, vagy a Weöres–életműkiadás ott van otthon a polcon. Hogyan élte meg, hogy a rendszerváltás után az irodalom gyakorlatilag elvesztette a jelentőségét?

G. L.: Ezt pontosan előre nem lehetett látni. A rendszerváltást az írók is felszabadulásként élték meg. Az előbb említett béklyók alóli felszabadulásként. Nem kellett olyan döntéseket hozni, hogy benyalsz a hatalomnak vagy ellenzéki vagy, arról írhattál, amiről akartál, és úgy, ahogy akartál. Ez a bizonyos teher – ami egyébként nem új a magyar irodalomban, mármint hogy az írónak politikailag is definiálnia kell magát, kötelező módon kell foglalkoznia társadalmi kérdésekkel – megszűnt. Viszont az olvasók nagy része is megszűnt, már nem csak az irodalomból lehetett tájékozódni. A kultúra devalválódott. Lehet, hogy ezt íróként nem volt kellemes végigélni, de az sem volt természetes, hogy azért olvasnak az emberek, mert be vannak zárva egy országba, ahol csak a könyvtár van nyitva. Nem gondoltam akkor se, hogy nosztalgiát kéne éreznünk a mesterségesen felduzzasztott több százezres példányszámok iránt.

A kortárs irodalom pedig külön nehéz ügy. Az emberek szívesebben olvasnak bevált régi szerzőket vagy befutott, külföldi kortárs szerzőket. A kortárs irodalom egy része soha nem befutott és nem trendi. Főleg az, amelyik kínos kérdéseket tesz fel. Ma is vannak olvasók, nem annyi nyílván, mint akkor. De van közönség, intézményrendszer, folyóiratok, kiadók. Nem számíthatunk százezres példányszámokra, de ez engem nem is érdekelt soha különösebben, igaz, a veszély sem fenyegetett. Azt hiszem, nem tudok külső megfelelési szempontoknak megfelelni. Én csak ezt tudom csinálni. Csak egyfajta olvasó érdekel, vele tudok párbeszédet kezdeni.

hvg.hu: Milyen volt a nyolcvanas években pályakezdő írónak lenni?

G. L.: Reménytelen. Voltak a nagy öregek, az újholdasok, Ottlik, Mándy, Weöres, meg Déry, Illyés Gyula, Németh László. Megközelíthetetlen nagyságok. Több szempontból is irreális elképzelés volt, hogy író lehetek, és sokáig nem is hittem el. Csináltam, jobb híján, átmeneti megoldásként, magamnak. Az áttörés akkor következett be, mikor közvetlenebb forrásra tudtam támaszkodni, fiatalabb kortárs írókat ismertem meg. Petrit egy főiskolai tanárom ajánlotta. A nevét sem hallottam korábban. Később Esterházy, Nádas, a saját generációm kezdő írói. Ezek már személyes ismeretségek voltak. Kiderült, hogy sokan olyan nyelvet és gondolkodásmódot hoznak, ami közel áll hozzám. Úgy tűnt, hogy nagyon mást csinálunk, mint Németh László vagy Illyés Gyula. Ez volt a mi nyelvünk, a mi forradalmunk.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Kovács Ferenc Dávid, HVG.hu, 2014. október 17.