– Eddig szerkesztőként és fordítóként ismerhettük, ez a munka felvezetés, gyakorlás volt egy saját regény megírásához?
– A szövegekkel való foglalatoskodás a fordítással kezdődött, de mindig megvolt bennem a vágy, hogy írjak. Időközben azonban annyira megragadott ez a munka, hogy egy darabig fel sem merült, hogy saját szöveget alkossak. Aztán eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, ennyi lefordított könyvvel a hátam mögött valóban ideje megpróbálnom írni valamit. Persze a regény nem egyik pillanatról a másikra született meg, ez egy nagyon hosszú folyamat volt, közel tíz évig dolgoztam rajta.

– Hatással voltak a lefordított szerzők munkái a saját alkotására?
– Ha elemezni kezdenénk a Holtversenyt, bizonyára kimutatható lenne a szövegek hatása, amiket fordítottam. Többnyire kortárs angol és amerikai prózaírók műveit ültetem át magyarra, de a fordítás mellett is főleg ilyesmit olvasok, így ezek a szövegek a munkámtól függetlenül is hatással vannak rám. A fordítással ugyanakkor sok mindent kipróbálhattam. Magamtól biztosan nem írtam volna Aldous Huxley vagy Cormac McCarthy stílusában. Az első könyv egyébként, amit fordítottam, Nick McDonell Twelve (Láncreakció) című regénye hasonló világról szól, mint az én könyvem, persze a New York-i felső tízezer kamaszainak élete nem feleltethető meg egy magyar vidéki kisváros fiataljaiéval, de a regény hangulatát nagyon magaménak éreztem. Lehet, hogy ez azóta lappangott bennem.

– A Holtverseny első regények esetében szokatlanul erős és újszerű hangon szólal meg. Honnan jött ez a szlenggel kevert tolvajnyelv?
– Sokáig tartott, amíg ráleltem a megfelelő csapásra. Az előbb említett tíz évet persze nem úgy kell elképzelni, hogy minden nap írtam valamit, volt, amikor hónapokra félretettem a szöveget, mert nem tudtam, merre menjek tovább. És ez a nyelvezetre is érvényes. Az első változat két-három szavas mondatokból állt, az alapján rá sem lehetne ismerni a végleges verzióra. Aztán hosszú vajúdás után egyszer csak hallani kezdtem ezt a hangot. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miként, de megszületett a nyelvezet, és helyükre kerültek a figurák.

– A regény nyelvezete, ábrázolásmódja szinte előzmények nélküli a hazai prózában. Szándékosan tartotta magát távol a magyar irodalmi előképektől?
– Több magyar regény volt rám nagy hatással. Dragomán György könyveinek erőteljes hangja, a szövegek ritmusa például nagyon megfogott. Az irodalmárok pedig majd megfejtik, milyen magyar előképe lehet még a könyvemnek, az azonban biztos, hogy a stílusomra elsősorban angol-amerikai prózaírók – legfőképp a minimalisták – hatottak.

– Nem tartott attól, hogy a sokszor túlzásba vitt vulgaritás és erőszak magyarul túl erősen szól?
– Nem akartam megbotránkoztatni, de hitelesebbnek éreztem, ha így írom le, amit magam körül látok és hallok. Ugyanakkor ez a regény nem a mai kamaszok életét feltáró, kutatásokon alapuló szociográfia, sokkal általánosabb annál. Minden korosztálynak megvan a maga problémája, bár azt hiszem, az én generációmnak sok szempontból könnyebb volt, mint a mai tizenéveseknek. A regény szereplői úszók, kamaszkoromban én is versenyszerűen úsztam, így ez a közeg biztosította azt a belső nézőpontot, azokat az érzéki tapasztalatokat, amelyekből fel tudtam építeni a regény világát. Számunkra azonban az uszoda még hatalmas biztonságot jelentett, nem azt az örvényt, amit a Holtverseny szereplőinek. Az én időmben, ha valaki uszodába járt, az azt jelentette, hogy nem kallódik el. De ahogy mondtam, a Holtverseny nem valódi fiatalok konkrét életéről szól, sokkal inkább parabola. A koncepcióm része volt, hogy a kamaszok világát egy bizonyos szemszögből ábrázoljam. Az elbeszélő egyetlen alkalommal jelenik meg például iskolai közegben. Ezek szándékos túlzások, amelyek szélsőséges módon jelenítik meg a szereplőket. Így bár felismerhetők a valóság bizonyos elemei, a szöveg sokkal inkább példázat vagy figyelmeztetés, mindenfajta didaktikus szándék nélkül.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Magyar Nemzet Online, 2014. november 14.