Be­éri av­val az ér­tel­me­zé­si se­géd­let­tel, amely a fül­szö­ve­gek­ből és a könyv­bo­rí­tó­kon ol­vas­ha­tó is­mer­te­té­sek­ből ki­de­rül az író éle­té­nek fo­lyá­sá­ról, il­let­ve köny­vei té­má­já­ról és köz­len­dő­i­ről, s en­nek se­gít­sé­gé­vel ké­nyel­me­sen és meg­nyug­ta­tó­an el­he­lye­zi a szer­zőt és mű­vét bi­zo­nyos szte­re­o­tip ál­ta­lá­nos­sá­gok ka­te­gó­ri­á­i­ban. Dra­go­mán György ezek sze­rint „er­dé­lyi szü­le­té­sű ma­gyar író”, aki „gyer­mek­ko­rát a Ceau­ºes­cu-diktatúrában töl­töt­te el, mi­e­lőtt át­te­le­pült Ma­gyar­or­szág­ra”, s re­gé­nye­i­ben is „en­nek az idő­szak­nak a vi­lá­gá­val fog­lal­ko­zik”, el­ső re­gé­nyé­ben „a dik­ta­tú­ra me­cha­niz­mu­sát lep­lez­te le”, a má­so­dik­ban pe­dig „a ma­ga ro­má­ni­ai gyer­mek­ko­rá­nak az él­mé­nye­it-em­lé­ke­it” be­szé­li el.

A Mág­lya is gond nél­kül he­lyez­ke­dik el, leg­alább­is jó­hi­sze­mű ol­va­sónk sze­mé­ben, ezek­ben az ér­de­kes, fon­tos és so­kak szá­má­ra ége­tő­en ak­tu­á­lis nem­ze­ti-po­li­ti­kai je­len­tő­sé­gű ér­tel­me­zé­si ke­re­tek­ben. A tör­té­net úgy­ne­ve­zett re­á­li­ái ez­út­tal is Ro­má­ni­át, il­let­ve Er­délyt idé­zik. For­ra­dal­mi ese­mé­nyek után va­gyunk; a vá­ros­ban, ahol a tör­té­net ját­szó­dik, a for­ra­da­lom ide­jén a ka­to­na­ság gyil­kos sor­tü­zet nyi­tott a tün­te­tő tö­meg­re; a meg­dön­tött re­zsim po­li­ti­kai rend­őr­ség­ének tag­ja­it a sze­rep­lők „szekusok” né­ven em­le­ge­tik; az ő ural­muk ide­jén ener­gia­ta­ka­ré­kos­ság cí­mén rö­vi­debb-hosz­­szabb idő­re rend­sze­re­sen „el­vet­ték az ára­mot” – az 1989 előt­ti és utá­ni kor­szak Ro­má­ni­á­já­ról csu­pán fe­lü­le­tes is­me­re­tek­kel és hal­vá­nyu­ló em­lé­kek­kel ren­del­ke­ző ol­va­só is kön­­nyű­szer­rel azo­no­sít­ha­tó­nak vél­he­ti a re­gény­be­li he­lyet és az időt.

A re­gény szö­ve­ge eh­hez az azo­no­sí­tás­hoz mint­ha nyel­vi­leg is to­váb­bi bíz­ta­tás­sal, sőt meg­erő­sí­tés­sel szol­gál­na: pél­dá­ul gyak­ran ta­lál­ko­zunk táj­nyel­vi sza­vak­kal, kö­zöt­tük un. kontakt-dialektális ala­kok­kal, az­az sa­já­to­san a ro­má­ni­ai ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ra jel­lem­ző, ro­mán­ból át­vett vagy tü­kör­for­dí­tás­sal „ma­gya­ro­sí­tott” sza­vak­kal. (A fű­tő­test itt „ka­lo­ri­fer”, a vi­rág­ágyás „grupp”, a pa­nel­ház „blokk” vagy „blokk­ház”, az ano­rák-dzse­ki „füss­kabát”.)

Ám a fi­gyel­me­sebb és gya­nak­vóbb ol­va­sás szin­te a kez­det­től fog­va za­va­ró moz­za­na­tok­ba üt­kö­zik, olyas­mik­be, ame­lyek el­le­ne mon­da­nak en­nek az el­ső pil­lan­tás­ra ma­gá­tól ér­te­tő­dő azo­no­sí­tás­nak. A meg­dön­tött re­zsim ve­ze­tő­je nem ál­lam­el­nök és párt­fő­tit­kár volt, mint Ceauºescu, ha­nem tá­bor­nok, pon­to­sab­ban a tá­bor­nok elv­társ, aki­nek a szob­ra ott állt a vá­ros fő­te­rén, arc­ké­pe pe­dig ott füg­gött min­den tan­te­rem­ben – a re­gény ti­zen­há­rom éves ka­masz­lány-hő­se így em­lé­ke­zik a tá­bor­nok hagy­ta em­lék­nyo­mok­ra: fent a táb­la fö­lött a fa­lon há­rom vi­lá­gos tég­la­lap ala­kú folt volt, egy nagy füg­gő­le­ges és két hos­­szú víz­szin­tes, a füg­gő­le­ges a tá­bor­nok elv­társ fény­ké­pe volt, a két szél­ső­ben pi­ros be­tűs fel­irat a ha­zá­ról, a nép­ről, a párt­ról és a bé­ké­ről, már nin­cse­nek ott, szil­vesz­ter óta se­hol sin­cse­nek már ilyen fel­irat­ok, és a tá­bor­nok elv­társ fény­ké­pe sincs már kint se­hol.

Más, köz­na­pibb re­á­li­ák vi­szont so­kat mon­dó hi­á­nyuk­kal hív­ják fel ma­guk­ra a fi­gyel­met. Pél­dá­ul so­ha­sem tud­juk meg, hogy mi a ne­ve a re­gény­ben meg­je­le­nő or­szág pénz­nem­ének: tí­ze­sek, hú­sza­sok, szá­za­sok cse­rél­nek gaz­dát, de a „lej” szó hasz­ná­la­tá­tól kö­vet­ke­ze­te­sen tar­tóz­ko­dik a szer­ző. A pénz­nem ne­vé­hez ha­son­ló egyéb nem­ze­ti-nem­ze­ti­sé­gi azo­no­sí­tók, szak­nyel­ven: markerek is hi­ány­za­nak, il­let­ve je­len­lét­ük, ha je­len van­nak egy­ál­ta­lán, szin­te az ész­re­vét­len­sé­gig hang­súly­ta­lan. A (ter­mé­sze­te­sen) ma­gyar nyel­vű szö­veg­ben se­hol sem tör­té­nik uta­lás ar­ra, hogy a sze­rep­lők va­ló­já­ban mi­lyen nyel­ven be­szél­nek egy­más­sal, il­let­ve ar­ra, hogy egy­nyel­vű vagy több­nyel­vű kör­nye­zet­ben ját­szó­dik-e a tör­té­net (ez a „va­ló­sá­gos” Ro­má­nia, vagy Er­dély re­a­lisz­ti­kus áb­rá­zo­lá­sá­ból nem­igen ma­rad­hat­na ki). Fel­tű­nő mó­don, s nyil­ván ok­kal sze­gé­nye­sek a szö­veg név­ta­ni as­pek­tu­sai is. Pél­dá­ul egyet­len sze­rep­lő ve­ze­ték­ne­vét sem köz­li ve­lünk a Mág­lya, ho­lott – szok­vá­nyo­sabb ese­tek­ben – a ve­ze­ték­név az iro­dal­mi ala­kok el­sőd­le­ges et­ni­kai azo­no­sí­tó­ja (nem mind­egy, hogy „Far­kas”, „Lupescu” vagy „Wolf” a ne­ve va­la­ki­nek, kü­lö­nö­sen Er­dély­ben nem). Még a ta­ná­rok­nak sincs ne­vük az is­ko­lá­ban, ahol a ka­masz­lány-fő­hős ta­nul, ve­ze­ték­ne­vük he­lyett gúny­ne­vet vi­sel­nek, ame­lyet di­ák­ja­ik ra­gasz­tot­tak rá­juk: a rajz­ta­nárt, nyil­ván szak­má­ja esz­kö­zé­ről, a ra­dír­ról, „Gumibának” hív­ják, a fe­je búb­ja ko­pasz­sá­gát ke­reszt­be rá­fé­sült ha­já­val el­ta­kar­ni igyek­vő tör­té­ne­lem­ta­nárt „Füg­göny­bának”. (Ilyen gúny­név vagy ra­gad­vány­név egyéb­ként a re­gény vé­ge fe­lé fegy­ve­res lá­za­dást szí­tó ban­da­ve­zér, ko­ráb­ban ne­ves spor­to­ló Disz­kosz Gyur­ka „ve­ze­ték­ne­ve” is.) Az is­ko­lás gye­re­kek ma­gyar for­má­jú, bár vi­szony­lag kö­zöm­bös nem­ze­ti kém­ha­tá­sú ne­ve­ket vi­sel­nek: Ga­zsi, Fe­ri, Pé­ter, Bertuska, Krisz­ti­na, Olgi (Csa­ba, Zsolt, Bo­tond, Zsejke, Irin­gó, Villő vé­let­le­nül sincs köz­tük.). A fő­sze­rep­lő­ről vi­szony­lag ha­mar meg­tud­juk, hogy Em­má­nak hív­ják, bár a majd négy­száz­öt­ven ol­da­las re­gény­ben csu­pán öt­ször ta­lál­ko­zunk a név­vel, ak­kor sem köz­vet­len meg­szó­lí­tás­ként. Az „Em­ma” név egyéb­ként min­den eu­ró­pai nyelv­ben ugyan­eb­ben az alak­ban for­dul elő, az­az nincs egy­ér­tel­mű et­ni­kai azo­no­sí­tó ha­tá­lya, ma­ga a szó pe­dig a „tel­jes”, „egész”, „egye­te­mes” je­len­té­sű ó-ger­mán ermen mel­lék­név szár­ma­zé­ka.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Takács Ferenc, Mozgó Világ Online, 2014. december 1.