Závada Pál: olvasógenerációk halnak ki. Interjú (UH)
(kiadvány: Természetes fény)
Annak idején meglepte a Jadviga párnájának sikere, de ma már nem beszélünk annyit a könyvekről, mint akkor. Sőt, nem is olvasunk annyit. Néhány napja Parti Nagy Lajossal közösen tartott találkozót a G. Café közönségével, előtte beszélgettünk. Fotókból és történetekből áll legutóbbi regénye, a Természetes fény – milyen volt munka a kötettel, hogyan dolgozott? Annyiból volt szokatlan az eddigiekhez képest, hogy több irányból kellett elkezdeni gondolkodni. Volt, amikor maguk a dokumentumszövegek, az interjúim vagy más interjúk, a korabeli sajtórészletek, naplók, levelek jelentették az inspirációt, máskor pedig a fotók. Nem volt előre megtervezve, nem tudtam egy szokásrendet kialakítani, lényegében sokat változott, és rengeteg meglepetést is okozott. Emiatt a történet is rengeteget fordult. Attól is függött, hogy közben minek akadtam a nyomára, mert nemcsak írott nyomokat kutattam, hanem vizuálisakat is. Ugyanúgy keresgéltem képek után különböző archívumokban, mint tótkomlósi barátom által lemásolt családi archívumokban, illetve hivatalos fotótárakban és az interneten is. Elsősorban a Fortepanon, amelyik az egyetlen ilyen szabadon felhasználható forrás az interneten. De mindenféle külföldi gyűjteményben is kutattam, és ha nem is a fotót magát használtam fel, de a megíráshoz nagyon sok inspirációt adott, ilyenek nap mint nap értek. Ezt a könyvet egyszerre lehetett írni sokfelől, sokszor nem volt lineáris. Máskor viszont pont ez jelentette a nehézséget, mert a források tárháza szinte végtelen: az ember mit használjon és mit ne, mit tartson érdekesnek és mit ne... Inspirálta a fotó a szöveget, a szöveg pedig azt a törekvést, hogy képet találjon hozzá. De nem úgy, hogy a kép illusztrálja a szöveget, hanem úgy, hogy dramaturgiailag is értékelhető fordulatot vigyen a fotó a történetbe. Igyekeztem olyan helyzetbe hozni a fotót, hogy nélkülözhetetlen legyen. Az ön regényeit az is jellemzi, hogy fikció és valóság vegyül bennük, például ilyen Dohányos László figurája A fényképész utókora című regényben. Az ilyen írástechnika mennyire sikeres? Igen, nagyon hasonlít valakire, de mégsem ő. Én Erdei Ferenc magánéletéről alig tudok valamit, a Dohányoséról pedig elég részletesen írtam. Ami a sikert illeti, ez mindig így volt, a regényírók ezzel mindig dolgoztak, hogy bizonyos valóságos dolgokat, környezetükben megtörténteket írtak meg, amiben az olvasó ráismer saját problémájára, környezetére, ez egy régi eljárás. A különbség itt az, hogy általában a hagyományos regényelbeszélői pozíció olyan identitást foglal el, hogy nem foglalkozik azzal, hogy az olvasó mikor és hogyan veszi észre a hasonlóságot. Ha nagyon hasonlít, akkor odaírja, hogy a hasonlóság a véletlen műve. Én arra szoktam törekedni, hogy bizonyos esetben „koholt" dokumentum segítségével olyasmit is megtörténtnek tüntessek fel, ami fikció. Ez nagyon sokszor a tényregénynek az álruhájába van öltöztetve, de az úgynevezett „dokumentumok" egy része ki van találva, tehát fiktív elemeket szoktam a regényekben alkalmazni. [...] 2014-11-03 15:01:50
|
|