Fehér Renátó első kötetében, a Garázsmenetben 57 oldalon keresztül olvashatunk verseket családról, országról, gyermekkorról és elmúlt szerelmekről. Vagyis inkább arról, hogy ezeken túl mi az, ami maradt. Mi marad meg a múltból? Hogyan határoz meg a családom múltja, vagy a tágabb értelemben vett történelem? Menni, maradni, jövőt látni, vagy a múltban élni és rá sem kérdezni? Rengeteg dilemma, döntés és szókimondás az, ami ezt az ígéretes első kötetet jellemzi. Az egyén és a társadalom egymást nélkülözni nem tudó összekapcsolódása a személyes hangnemen keresztül sokrétűen jelenik meg. Egy generáció kérdései hangzanak el, kérdések, melyeket mindenki feltesz vagy feltehetne, állítások arról a világról, amelyben mindenki él, olykor reflektálatlanul. Az eltemetett/elhallgatott múltat ki lehet ásni, a jelenbe lehet integrálni, meg lehet ismerni és érteni. Legalábbis Fehér Renátó a Garázsmenetben erre tesz kísérletet: megpróbálja megismerni egy ország maradékát.

A kötet egésze tudatos szerkesztésről és jól átgondolt kötetkompozícióról árulkodik. A versek sorrendje nem véletlen, egy jól meghatározható ívre épülnek fel, amely a lírai én gyermekkorából, és a családi történetekből indul, majd a szülőktől való elszakadás, az első szerelmeket maga mögött hagyó fiú jelenét Budapest enigmatikus tereire helyezve jut el addig, hogy egy tágabb kontextust, a jelenlegi Magyarország társadalmának állapotát is felvázolja. A versek ciklusokra nem tagoltak, ennek ellenére azért kvázi elkülöníthetőek különböző csoportok a köteten belül. A könyv első verse a Határsáv, amely erős indítás: benne mindenféle köntörfalazás nélkül vetítődik előre szinte minden, amiről a kötet egésze is szól. A múlt elmondása; a történelem átadhatósága, feldolgozhatósága; az Istenhez való ambivalens viszony; a trauma, annak elhallgatása a családi rutinnal és hiányzó történetekkel; a mások emlékeivel való bánásmód mind-mind előrevetítik az ezek alapján felvethető, és a későbbiekben fel is vetett kérdések sorát. A kötetre nézvést a legfontosabb kérdés az, hogy a leegyszerűsítve három nagyobb problémakör köré szerveződő versek hogyan folynak egymásba, hogyan tudnak együtt úgy működni, hogy az első oldalon helyet kapó, Pilinszky klasszikusát megidéző mondat („Mert nem lehet úgy élni, hogy jól van, ami van.” [7.]) minden aspektusból kellően kifejtett legyen.

A kötet első részének kulcsmondata talán a fülszöveg helyét kitöltő mondat hosszabb verziója lehetne: „Az emlékezéshez szervezem a napokat, / mert családdá minket a történetek tettek.” (11.) Ezekben a versekben az egymást követő, vagy egymás életében még szervesen részt vevő generációk különbségei, a család mint mikroközösség működési mechanizmusaira való rákérdezés kerül középpontba: a múlt elhallgatása, amely azonban mégis valahogy rátelepszik a jelenre, és akár egy újabb generációra is. A továbbörökítés és a folytonosság, illetve ennek problematikussága megjelenik a családi tradíciók, berögződések és cselekvések mentén, amelyeket a hallgatás szülte pótcselekvésként lehetne értelmezni, legyen szó akár egy, a gyereknek és a lónak sem kellemes pónilovaglás kényszerűségéről (Pónilovaglás, nyereggel), kézzel írt, megsárgult receptek után elkészített ételekről (Vasárnapi recept), vagy arról, hogy „meghalni nálunk csak vasárnap szokás” (9.) stb. Ezek pedig mind olyan momentumok, amelyek mentén előbb-utóbb felmerül az igény az elszakadásra: „Én akkor szöktem el, mikor rájöttem: / nálunk a hála jogán minden kizsarolható.” (20.)

Az elszakadás vágyától eljutni a tényleges elszakadásig azonban nem olyan egyszerű: az eltemetett történetek, melyek a családot családdá tették, még csak-csak feledhetők volnának, ahogyan a gyermekkori emlékek is, ám a különböző, megélt traumák, mint az elkerülhetetlen halálesetek, felszínre hoznak olyan dolgokat, amelyek az elődökkel való folytonosság kérdését kézzel fogható problémává teszik. Például felmerül, hogy a Holt-tengeri tekercsben az ápolt, halál előtt álló szülő vajon ki is valójában: „csak nem tudom, hogy az is ő maradt-e / itt a körmöm alatt” (14.) Vagy hogy a különböző veszteségek hatására milyen viszonyok rögzültek kapcsolatokban, amelyekkel azok elmúltával is kezdeni kellene valamit: „Úgy őrizted magad, hogy beteggé neveltél, / hogy aztán mindig meggyógyíthass.” (16.) De mindez a szülőkkel, nagyszülőkkel mutatott testi hasonlóságokat és különbségeket is magával hozza. A különböző generációk testein maradó nyomok szempontjából az Anyajegy című versben fejeződik ki ez a legszebben: „Rájönni, hogy nem lehetek csak én a felelős. / Mert te rajzoltál tele anyajegyekkel. / Ezeket kötögetem össze a mellkasomon, / ha már lekaparni nincs elég merszem, / próbálok rájönni formára, sorrendre, de / így csak még nehezebb megszabadulnom tőled.” (19.) A hasonlóságok mellett a testi különbségek, a megörökölt ruhák passzolásának hiánya is a komfortérzet hiányára, ezzel valaminek a folytathatatlanságára világítanak rá. Mert míg a Melba kocka című versben a gyászhirdetésbe kerülő J. A.-kötet karnyújtásnyira marad, addig az elvásott ingek, derékban bő, szárban rövid nadrágok és nagy bőrkabátok funkciója immáron üressé válik.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Takács Éva, Újnautilus.hu, 2014.december 29.