Dragomán György régóta várt regényében a szüleivel történt tragédia kizökkenti Emma életének addigi gondtalan és naiv jelenidejűségét, kikerül családja békésnek és idillikusnak képzelt öleléséből, s mindennapjait tágabb, kiszámíthatatlanabb és zordabb összefüggésrendszerek fogják ezután meghatározni: korának a politikai és társadalmi mozgásai és az azokat elrendező/értelmező elbeszélések. Egy új környezetbe, az anyjától ismert történetek alapján halottnak hitt nagymamájához kerülve Emma kénytelen szembesülni a felmenőitől örökségül kapott, mások által megbélyegzett múlttal, kezdve a keserű felismer(tet)éssel: itt „én is a bűnösök közé tartozom.” (50.) E közösségen belül a tagok egymáshoz való viszonyulását jelölik ki, mindennapjaikat keretezik a tettesek és áldozatok átjárhatatlan kategóriáira osztó narratívák, s amint részesévé válik ennek a Máglya főszereplője, úgy számára az én- és az igazságkeresés szétválaszthatatlanul összefonódik. Ehhez társulva kap kulcsfontosságú szerepet az a problematika, hogy bizonyos identitásképző események utólagosságukban (emberi szűrőn keresztül, esetleges és viszonylagos mivoltukban) válnak a saját világ realitásává, múlt és jelen egymásra utalt, folyamatos szituálása kényszerű alapfeladatává lesz a történet szereplőinek.

A regény elsősorban mégsem arról számol be, hogy a kollektívan megképződő vélekedések és tapasztalatok miképpen formálódnak és sűrűsödnek érvényes, elfogadott világnézeti alakzatokba, hanem hogy milyen lehetőségei és lehetetlenségei vannak meg- és újraértésüknek, az ezek alóli kikerülésnek vagy felülemelkedésnek. A történetben a jelen, a múlt, s alapvetően az időbeli különbözősség alaptapasztalatát a megismerés változó feltételei alakítják, s itt ezek a feltételek valamiképp meg is határozzák a megismerés (látszólag annak konvencionális módozataitól igencsak eltérő) változatait. Ezzel nem csupán az idősíkok egymásba csúszása veszi kezdetét, s a képzelet, a játék és a szó mutatkozik meg teremtő erőként, hanem a regény zárt mikrouniverzuma is elkezdi felfedni saját összefüggésrendszerét.

A regény főszereplője, akárcsak a történet helyét és idejét kijelölő/meghatározó új rendszer, gyerekcipőben jár. Ez a narrációs és ábrázoló megoldás, a gyermeki hang és nézőpont használata nem idegen a szerzőtől, s bár A fehér király vesszőkkel sűrűn tördelt, olykor kapkodó, ziháló vagy nagy lélegzetvételű sorai vissza-visszatérnek, a Máglyában az idősebb, önmagára és környezetére tudatosabban reflektáló elbeszélővel ezek valamelyest lelassulnak és elmélyülnek, szerepük megváltozik. A hosszasan örvénylő sorokat a Máglyában már nem csupán a világ gyermekként felfoghatatlan összetettsége, a valóság megfigyelhető, de még meg nem érthető kuszasága eredményezi, s az, hogy így a tájékozódás lehetőségét csak a folyamatos, kényszerszerű reflektálás adhatja. Az új regényben az énelbeszélés sokkal inkább az én elbeszélése; ezek a sorok a gondolataival és problémáival magára maradt, abban elvesző és abból kiutakat kereső lány kezdetben esetlen, de mindvégig motivált mozgásának leírását, és (ezzel összefüggően, illetve: rajta keresztül) közvetlen hozzátartozói traumákkal teli múltjának a felfed(ez)ését szolgálják. Az elbeszélő rendkívüli részletességgel és eleven képiséggel reflektál az adott szituációk „itt és most”-jára, környezete rezdülésire, mások cselekvéseire, gondolataira és szavaira. Ábrázolása mégis relativizáló beszéd, miként az elbeszélő létrehozója és kiszolgáltatottja is történetének. Nincs értéksemleges(ítő) nyelve, s a bemutatott világról való tudás bizonytalansága, a pontos meg- és felidézhetőséggel szembeni kétely az elmélkedés és emlékezés mechanizmusában nem a hitelességet teszi mércévé, hanem az imagináció termékenységét, világteremtő és -értelmező erejét. Ehhez szorosan kapcsolódik az, hogy míg Dzsátá inkább figyelmes, mintsem értekező-értelmező, dísztelenül, oldalakon át tekergő, fluktuáló mondatai sokszor abszurd(an humoros) eseményeket ábrázoltak, Emma története esetében az abszurditás fantasztikusnak lát(tat)ott eseményekben, rítusokban ölt testet.

Ugyanis a dialogikus természetű én-te viszony nem csak Emma és a másik/mások kapcsolatában tűnik fel, s kap funkciót a(z én- és világ)megértés legelemibb módozataként – a múlt és a jelen egymásra vetülésekor is megfigyelhető, ahogy ez a dinamikus viszony aktívan munkál. Ez leglátványosabban a mágikus, varázslatos események kapcsán mutatkozik meg, illetve lepleződik le, miként az „anyagi-tárgyi valóságból” a „szellemi valóságba” történő szüntelen áthajlások, áttűnések idegensége és feszültsége egyre inkább a jelen múlttal létesített, fantázia és képzelet általi párbeszédévé „szelídül”. Ugyanez az én szemszögéből megfordítva: a nagymama számára a fantázia által megszelídített, misztifikált múltnak a regény történetének egy bizonyos pontján megszűnik a biztonságot nyújtó szerepe, s a képzelet jótékonyan elfedő játékára rádöbbenve az idegenség és feszültség kerül előtérbe. „Lehet, hogy egész másképp történt minden, sokkal egyszerűbben, […] lehet, hogy így volt, és lehet, hogy nem, de akárhogy is próbálja eldönteni, nem tudja megmondani, hogy melyik az igazság.” (406.)

A misztikus eseményeknek és rítusoknak (gólemteremtés; máglyagyújtás; titokzatos jelek lisztbe rajzolása; mosáskor, vasaláskor a rossz elűzése; kavicsokból védőfal építése stb.) mindig a nagymama és unokája lesznek az átélői, előidézői és alakítói, s ezek a történések mindig motiváltak: a múlt egy traumatikus eseményéből nőnek ki, szimbolikus mivoltukban a traumatizált személy számára a megrázkódtatások elbeszélhetőkké, cselekvésekhez kötötten feldolgozhatókká válnak. Jelentős mértékben ezeken a szimbolikus reprezentációkon nyugszik az egyén identitása, legtöbbször ezeken keresztül kerül kapcsolatba önmagával. A történet jelenében kialakuló politikai és társadalmi rendszer határhelyzet volta, bizonytalansága miatt fenyeget a traumatikus eseményeknek a megismétlődése, visszatérése (a deportálásnak, meghurcolásnak, a család szétszakítottságának, az agressziónak stb. a réme), így a mindennapivá váló belső és külső konfliktusok kezelésének érvényes cselekvési formáivá merevednek az említett tevékenységek. A nagymama „mágiagyakorlása” nem döntés tehát, hanem kényszer. A belső kényszer azonban mindinkább külsővé kezd válni: a traumát átélt személyek többsége kényszerűen a múlthoz igazítja a jelent, a tetteseket elszántan keresők jobb híján a jelenhez igazítják a múltat. Mert nem találja a közösség a forradalmában halomra lőtt hozzátartozóit, mert már nem él az, akit mindezért felelőssé tesznek, aki válasszal szolgálhatna: Emma nagyapja. A bűn azonban örökölhető, s a bűnösség átruházható, így a regény történetének alakulásában fontossá válnak az eltemetett emlékek és az eltemetetlen halottak problematikájának átfedései, összekapcsolódásai.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vigh Levente, Kulter.hu, 2015. február 8.