A Könyves Magazin februári számában exkluzív fotósorozatban mutattuk be az öt, általunk legígéretesebbnek tartott írót, aki tavaly jelentette meg első prózakötetét. Ezen a héten a blogon is bemutatjuk őket: Mán-Várhegyi Réka, Totth Benedek  és Csurgó Csaba után most Babiczky Tiborral folytatjuk a sorozatot. Mindenkinek ugyanazt a néhány kérdést tettük fel, és mindenkit próbáltunk a könyvéhez illő környezetben lefotózni. Babiczky Tibor "elképesztő sűrűséggel képes néhány szóból világokat, tereket és sorsokat felhúzni" - írtuk a Magas tengerről, amely a hét könyve is lett nálunk, a nekünk adott interjúban pedig az író-költő arról mesélt, hogy évekbe telt mire megtalálta azt a közeget, amelyre azután felépült a kötet sajátos világa. "Hogy egy nyomozó szerepel benne, az tényleg a véletlen műve" - tette hozzá bónuszként. A Magas tengerbe itt olvashattok bele.

Ha íróként egyetlen mondattal kellene jellemezned magad, és egyetlen mondattal a kötetedet, mit mondanál?

Íróként (is) költő. Verstemető, tizenöt sírgödörrel.

Mi volt a legnagyobb sokk, ami elsőkönyvesként ért?

Hogy milyen sok szeretet kapott a könyvem… Jóféle sokk volt, természetesen.

Rögtön tudtad, hogy ezt a sztorit akarod megírni, vagy sok ötleted volt?

Csak egy befejezésem volt, és egy figurám. Semmi más. Fogalmam sem volt, hol kezdjem, és mikor már elkezdtem, hogyan fogok eljutni a végkifejletig. Ötleteim nem nagyon voltak, megérzéseim inkább. Vagy sejtéseim.

Volt olyan pont, amikor legszívesebben feladtad volna az írást? Mi lendített át a holtponton?

Amikor már készen volt az első három fejezet, úgy ítéltem meg, hogy tíz fejezet elég lesz az ív felhúzásához, amikor elkészültem a hetedik fejezettel, gyakorlatilag biztos voltam benne, hogy a történet íve nem is bír el tíz fejezetnél többet. Aztán – úgymond – elkészült a könyv. Tíz fejezet. Február vége volt, emlékszem, éjszaka, hajnali három óra körül, amikor kitettem a végsőnek szánt pontot. Elszívtam még egy cigarettát a ház előtt, és könnyű szívvel, egyfajta paradox felfokozott nyugalommal mentem aludni. Másnap összeolvastam a könyvet, és rémülten állapítottam meg, hogy valami nem stimmel. Hogy nincs kész. Arról viszont fogalmam sem volt, mi hiányzik. Hónapokig tartott a gyötrődés. Aztán májusban – egy valóságos esti szélvihar jóvoltából, amiben a kapuban állva gyönyörködtem – meglett az áttörés. Ekkor készült A szél című fejezet, és vele megjelent a fejemben egy magától értetődő szerkezet, a finálé egy új előkészítése is.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: KönyvesBlog.hu, 2015. április 3.