– Az utóbbi években sokat fejlődött az általad művelt meseterápia. Év végén volt a Fabulárium Tudástár és a Metamorphoses Meseterápiás Egyesület megnyitója. Mi történt azóta?

– A Fabuláriumot azért hoztam létre, hogy markánsan szétválasszam a terápiás és nem terápiás alapú és célú munkáimat. Úgy tűnik, sikerült. A megnyitó óta eltelt három hónapban a Fabulárium annyira megerősödött, hogy konkrét otthonra is talált a Balaton északi partján. Ráadásul februártól egy 2216 négyzetméteres álomszép kertben, két egymás melletti házban lehetőség nyílt arra is, hogy a bentlakásos kurzusok és csoportok mellett karitatív alapon is tudjunk fogadni gyerekeket és felnőtteket. A Fabulárium nem terápiás központ, az itt folyó munka célja elsősorban a történetalapú tudás- és tapasztalatátadás életkortól és élethelyzettől függetlenül. A most megkezdett munkáimban egyébként egyre nagyobb szerepet kapnak a mítoszok, legendák és mondák. Tulajdonképpen mentem, ami még menthető.

– Hogyan folyik ez a „mentés”?

– Ez azt jelenti, hogy több síkon is kapcsolatot keresünk a hagyományban fennmaradt szövegekkel: élővé, sőt mindennapi gyakorlattá tesszük a történetekbe kódolt üzeneteket. Kis létszámú gyerektáborainkban például kifejezetten arra helyezzük a hangsúlyt, hogy minden gyerek „személyes meséjével” dolgozzunk, s ennek segítségével bontsuk ki a gyermekben rejlő lehetőségeket. De a felnőtteknél is ugyanez a cél: megtalálni az egyetemes szellemi tanításokban azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek az egyént saját mintázatai alapján vezetik a rendezettség állapotához. Úgy is mondhatnám, hogy tulajdonképpen az egyéni mintázatokat fonjuk össze finoman a kollektív mintázatokkal, s ezáltal működésbe hozzuk a passzív életenergiákat. Ez messze túlmutat az eddig végzett terápiás munkán, amit egyébként a Metamorphoses Meseterápiás Egyesületben folytatok tovább. A lassan 70 fős tagságunk havi rendszerességgel találkozik. Szakmai fórumokat tartunk, ahol komoly esetismertetések, tapasztalatcserék zajlanak, aminek hatása már megmutatkozik abban, hogy sorra alakulnak a regionális munkacsoportok. Egyesületünk kapcsolatban áll a Mosoly Alapítvánnyal és a Transzplantációs Alapítvánnyal is, az utóbbi számára most készítettünk egy mesekönyvet, amelyben a műtét utáni életminőség javítását segítő mesék találhatók. Megtisztelő elismerés, hogy a Semmelweis Egyetem decemberben validálta az egyesületet, így a 120 órás képzéseket már az egyesület szervezi. A Meseterápiás Módszertani Központot is az egyesület működteti a Mónosbéli Gyermekotthonban, ahol szintén akkreditált képzések folynak gyermekvédelmi szakemberek számára. Szóval rengeteg a folyamatos tennivaló mind a terápiás, mind a nem terápiás vonalon.

– Egy interjúban arról beszéltél, hogy az emberiség története válságok története, és hogy a mesék válságkezelésre is jók, nemcsak személyes, hanem közösségi értelemben is. Naivitás azt gondolni, hogy a felnőttek lelki állapotára is lehetne hatni mesékkel? Mi lenne, ha a munkahelyeken mesével kezdődne a nap, nemcsak az óvodásoknak lenne kiváltsága a mesehallgatás?

– Nyitott kapukat döngetsz, ugyanis a Fabulárium megnyitása óta megsokszorozódott azon munkahelyek és baráti közösségek száma, amelyek a meséken keresztül is alakítani igyekeznek világhoz való viszonyukat. Talán első hallásra viccesnek tűnik, de egyre több cég keres meg azzal a kéréssel, hogy tartsak számukra „mesetréningeket”. Ezeken felszínre kerül sok olyan kérdés vagy rejtett konfliktus, amelyekkel a feszített tempójú munkavégzés során nincs idő törődni. Nyakkendős, öltönyös férfiak, kosztümös nők csodálkoznak egymásra egy-egy ilyen munka során, és a visszajelzések azt mutatják, hogy ha a munkahelyen lankad az erő, a jókedv, a közös munka óta elővesznek egy-egy mesét. Vagyis a mese még arra is képes, hogy egy munkahelyi légkört átszínezzen.  

– Manapság a történetéhséget a filmek, a sorozatok, a regények, főként a könnyű műfaj elégíti ki, és a krimi fogyasztás például azt jelzi, hogy az árnyékszemélyiség megélése milyen fontos. Egy szó, mint száz, úgy látszik, valamilyen mesefolyamban benne kell lennünk, különben megrekedünk a napi rutinban. Talán azért, mert a mese egy folyamatos haladás, és azt jelzi, hogy a problémák ellenére mindig van kiút?

– Ezt is jelzi, de még sok minden mást is. Mindannyian egy történetben vagyunk – s ha szerencsénk van, ez a történet a sajátunk. A bajok akkor kezdődnek, ha mások történetét kezdjük el irigyelni, és az ő történetüket akarjuk a sajátunkként megélni. Vagy akkor, ha saját mesénkben kimerülnek a továbblépési lehetőségek, netán eltévedünk benne, nem ismerjük fel segítőinket és ellenfeleinket, sőt össze is keverjük őket… Ilyenkor átírhatjuk a történetet vagy átléphetünk egy másikba. Szabadságunkban áll dönteni arról, hogy melyik történetet akarjuk mintaként, követendő példaként magunk elé állítani. Mint ahogy arról is szabadon dönthetünk, hogy milyen legyen a mi történetünk: reprodukáljunk és kövessünk egy már meglévőt, vagy létrehozzunk egy sajátot? Mindkettőben sok lehetőség rejlik.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Szepesi Dóra, BárkaOnline.hu, 2015. április 14.