Vitathatatlan, hogy a ma élő ember gondolkodásának az egyik legmeghatározóbb kérdése a nyelvhez való viszonya, hogy képes-e ki/elmondani vágyait, érzéseit, a múltját stb. Kikerülhetetlen kérdés, hogy a történetek elmondhatóak-e a maguk teljességében? A nyelv által képesek vagyunk-e elbeszélni őket? A nők, a férfiak, a gyermekek, a nemzedékek története, vagy akár csupán egyetlen ember története is elmesélhető-e anélkül, hogy ne maradjon hiány az elbeszélésünkben? De hasonlóan fontos, hogy van-e olyan nyelv, ami által elbeszélhető maga a hiány is?

Turi Tímea második verseskötete, A dolgok, amikről nem beszélünk a beszéd−nembeszéd dichotómiáján keresztül finom érzékenységgel közelít e kérdésekhez, többször is megmutatva azt, amikor a nyelv mégis a hallgatáson, a csenden keresztül mond el történeteket. „Nem a test tesz nővé. Nem a lélek / érzékenysége. Hanem az, hogy / minden nőnek van egy története, amit / nem mesél el.” olvashatjuk a Fehér elefánt című versben, ami a kötet egyik kiemelt verseként nemcsak az elhallgatott, az el nem mondott történetek felé irányítja a figyelmünket, hanem a női sorsok irányába is. Ez természetesen nem meglepő, hiszen a szerző első kötete, a Jönnek az összes férfiak szintén a nő, a nőiség pozíciójából szólaltatja meg éles iróniával a történeteket. E nőiség pedig több oldalról is jelen van a szerző második kötetének verseiben, egyrészt a női alakok hangján keresztül, másrészt a nőket néző versbeszélő közvetítésével.

A dolgok, amikről nem beszélünk hét ciklusát (Soha többé nem leszek személyes; Dalok a divatlapból; Hóvirág Cukrászda; Kék bárány; A történeteinknek nullfoka; Fák, madarak, és a sebzett ég és az Emlékmenekültek) a kötet nyitóverse, a Meridián fogja össze. Ahogy a cím is jelzi, a vers azt a képzeletbeli vonalat keresi, amely összeköti a testet a világgal, azt a tér- és időbeli metszéspontot, amelyben a beérünk és az elbukunk találkozik, sőt mi több, eggyé válik. A vers keretét a kezdő két sor („Mindannyian most érünk be. / Most érünk be, és elbukunk”) variáló és egyben egyszerűsített ismétlése („hogy most értünk be − / és most elbukunk”) adja, amelyben a megváltozott időviszony révén mintegy körbeér ez az elképzelt meridián.

A beteljesedés és a reménytelen elbukás közben telítődnek csak igazán jelentéssel a tétova mozdulatok, a vágyak, az idegenség érzete és a kijózanító bizonyosság, melyet egy nemzedék, a fiatal felnőttek szemüvegén és a közös tapasztalatain keresztül szólaltat meg a szerző. A beérünk szó többszöri ismétlése többértelműséget teremtve a test és a psziché változásának, fejlődésének stációit, és a térbeli mozgást/elmozdulásokat egyaránt felidézi, mintegy érzékeltetve, mennyire vékony a mezsgye a teljessé válás és a pusztulás között. De ez a határon levés a kötet egészében érvényben marad, ha a beszéd és a hallgatás vagy a megtörtént és a meg nem történt események sokszoros találkozását, illetve egymásba csúszásait vesszük figyelembe.

Turi Tímea könyvében e találkozások mindig egy távoli perspektíva birtokában történnek, térben és időben nagyobb rálátást biztosítva az egyes eseményre. Így egyszerre tudnak e versek tárgyilagosak és nagyon is személyesek lenni. Az egyes ember életének eseményei a családja történetében nyerik el végső helyüket, mint ahogy az életünk különböző fordulatai is a születés és a halál közötti képzeletbeli fonal egészét tekintve nyernek igazán értelmet. E kettősség jellemzi A dolgok, amikről nem beszélünk verseit; nemcsak e perspektivikus látás bölcsességével szólal meg a versek beszélője, hanem a dolgok legmélyebb ismeretének megtapasztalójaként, mint aki a legrejtettebb érzéseket és gondolatokat is ismeri. A versek lírai hangja nemcsak egy tehetséges fiatal nő/szerző tudását tükrözik, hanem azt a fajta bölcsességet, ami által e megszólaló magába fogadja és hangot ad az ősök tapasztalatainak és tudásának.

A kötet, tehát a címe ellenére, a dolgokról és történetekről való beszédet vállalja fel. A sorokon a kultúra és a társadalom legkülönfélébb színtereiről jövők sokféleségének hangja szűrődik át, a nőé, a fiatalasszonyé, a szülő nőé, a játszótéri anyáké, a rút nőé, anyák lányáé, a lányok anyjáé, a magára maradt nőé, a verselő háziasszonyé, Alcesteé, Kahloé, Solvejgé, a férfi(ak)é, a tanítványé, az elutazóé, az itt maradó(k)é vagy a gyereké. Turi Tímea verseiben számtalan történettöredék kerül egymás mellé, sőt, olvad egymásba, amelyeken keresztül beleláthatunk mások hétköznapjaiba, viszontlátva e tükör által homályosan a sajátunkat: „Minden pénzt megér: benézni mások életébe, / és ott mégis ugyanazt látni, ahogy magunkat szeretnénk / egy süket délután”. (A címlapfotó)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Zólya Andrea Csilla, Ambroozia.hu, 2015. április 27.