G. István Lászlóval beszélgettünk Repülő szőnyeg című új kötete apropóján többek között versformákról, írás- és irodalomoktatásról, a magyar nyelv alkalmasságáról az időmértékes verselésre és a mindezt tároló tudatalattiról.

Hova sorolnád legújabb kötetedet, a Repülő szőnyeget? Mi ez tulajdonképpen: tankönyv, irodalmi szöveggyűjtemény vagy ínyencek olvasókönyve?

Meg fogsz lepődni. Verseskötet. A kilencedik magyar nyelvű verseskötetem – szinte „válogatott és új versek”, hiszen időmértékben írt régi szövegeket majd minden régi kötetből válogattam. De a kérdésed jogos, hiszen a verseskötet leplezi, hogy az, ami – mindenféle másnak látszik. Ha akarom, verstani példatár, amely, lehetőség szerint az összes időmértékes formát megmutatja – ehhez a lábjegyzetekben felépül a verstani tudományos ismeretterjesztő rész. Ha akarom, játékos formatan, mert a szőnyeg „rojtjai”, mondjuk a nyitó és záróvers könnyed hangvételű gyerekvers-kötetbe illenek, ha akarom „ínyencek olvasókönyve”, mert kevesen találkoztak a burmai than bauk formával magyar nyelvű versszövegben.

Mi adta az ötletet a könyvhöz? Mennyi kutatást igényelt a munka? Könnyen ment a formák váltogatása, vagy szép, lassú türelemjáték volt?

Adva volt Weöres Rongyszőnyege, amelyben dalok, epigrammák, ütem-próbák, vázlatok, töredékek szerepelnek, és adva volt a Magyar etűdök-ciklus is, amelyben Weöres a magyar ütemhangsúlyos verselés gazdagságát mutatja be, kaleidoszkopikus bőséggel. Gondoltam, ha megvan az ütemhangsúlyos verselés szinte teljes lehetőségrendszere, készüljön el az időmértékes párja is a Magyar etűdök-nek. Pontosabb cím lenne az Időmértékes etűdök, csak nem tetszett, nem pontosnak, hanem pontoskodónak éreztem. Így lett Repülő szőnyeg, amely leginkább a keleti mintákat hangsúlyozza. A munkát Szepes Erika és Szerdahely István fekete Verstan-könyvének kijegyzetelésével kezdtem. A Repülő szőnyegben majdnem az összes görög-latin, arab-perzsa, szanszkrit és más időmértékes forma, valamint nyugat-európai strofikus szerkezet (ezek az eredeti nyelvben nem, csak a magyarban szerepelnek időmértékesen) és távol-keleti mérték szerepel, amelyet a Verstan megemlít. Ezen felül a távol-keleti részt más, angol nyelvű forrásokból is bővítettem, és kiegészítettem az egészet néhány kelta és matematikai-mesterséges formával. Az anyag megkoronázásaként pedig három Weöres-strófát is kiválasztottam, hogy tisztelegjek a mester előtt. Türelemjáték, persze, valamelyik forma viszonylag gyorsan készült, valamelyikre három évet kellett várni, hogy megmutassa magát.

Előző könyved, a Dekonstruált ritmika és a mostani mellé is jól illik Horváth Viktor A vers ellenforradalma című munkája. Alkotói tevékenységed mellett miért kezdtél el egyszeriben az írás mikéntjéről értekezni?

A doktori disszertáció tétje más volt. Ott a magyar nyelv működésének mélyén megbújó szimmetria-mintázatokat szerettem volna számítógépes algoritmussal megmutatni, azt, hogy az időtartam-lüktetés a versszövegben nagyságrendekkel rendezettebb szimmetriákat hoz létre, vagyis hogy a szimmetriákban részt vevő szótagok részvételi száma nagyságrendekkel nagyobb, illetve hogy ezek a szimmetriaábrák egy vers egyéni „hangzó ujjlenyomatát” képezhetik le. Az alkotófolyamat, a versírás tudatalatti-zenei lehetőségeit vizsgáltam. Horváth Viktor „ellenforradalmi” könyvében pedig a kreatív írás tanításának mutatja meg egy fontos lehetőségét – hogyan szabadítható fel módszertani értelemben a gátlás, hogy kötött formájú verset bárki képes legyen írni. Viktor társának tekint engem ebben az „ellenforradalmi elhivatottságban”, ami rendkívül megtisztelő. Én a Repülő szőnyegben inkább a „Hadjárat a semmibe” babitsi értelmében próbálok „korlátok között nemesen kígyózni”, és azt megmutatni, hogy az időmérték, a megkötés nem gúzs, hanem kreatív energiákat és lehetőségeket felszabadító erő.

Munka közben milyen új tapasztalatokat szereztél? Okozott valami kirívó meglepetést?

Tandori Dezső az előző kötetemről, a Hármasoltárokról szóló kritikájában a „babitsi utat” emlegette. Én az előző hét-nyolc évben többnyire homogén ciklusokat írtam: a Nap-monológok, a Hármasoltár-versek, a Védőbeszédek markánsan eltérő karakterű, de ciklusba rendeződő szövegtereket alkottak – ezzel szemben a Szőnyeg a heterogén stílus- és karakterjegyeivel rendkívül felszabadítóan hatott rám. Mintha újfajta leveleket találtam volna „Irisz koszorúiból”. A meditációs teret létrehozó dalvers dominánsan jelen van persze a kötetben, de a gyerekvers állatos témájától kezdve a politikai szatírán át a közbeszéd formai betördeléséig minden felhasználható volt a formai palettán. Meglepetést az okozott, hogy létezik a formának, a mértéknek „emlékezete”. Munka közben láttam, hogy egy-egy formához a hagyomány által kapcsolt jelentések spontán megélednek az írás közben. Egy előző nemzedék: Petri vagy Várady Szabolcs azt tekintette kihívásnak, hogy a forma által felidézett hagyomány ellenébe írjanak: olyan karakterű témák jelenjenek meg egy adott mértéken, amelyek provokációk, vagy a „megszokott” ellen hatnak. Nekem más volt a tét: beleállni a hagyományba, és a formához tapadó „közhelyet” közös hellyé tenni. Vagyis a megszokottat engedni új környezetben működni. Hagyni, hogy a forma a hagyomány erejével mélyüljön. Ha sikerül nem kikönnyített módon, nem kézművesmunkát létrehozva írni, akkor úgyis rajta lesz a vízjelem, a saját hangomon fog szólni, ami mindenkié. Mondok egy példát: fantasztikusan érdekes volt, amikor néhány maláj formával kísérleteztem, hogy az ősibb pantun-versbe univerzális szerelmes téma íródott, az empat empat-ba viszont valamiért keresztény kultúrkörből jöttek fel témák: nevezetesen az eucharisztiáé. Később tudtam meg, mint hogy a vers elkészült, hogy az empat empat a francia refrénes vers hatására alakult ki a maláj nyelvben, vagyis európai örökség távol-keleti továbbélésével van dolgunk. Ezt a tudatalattim „tudta”, így álmodhattam meg a francia-keresztény témát egy ismeretlen keleti formához...

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ayhan Gökhan, IrodalmiJelen.hu, 2015. május 17.