Lassan pótlódó hiányosság, hogy sokuk írásai, melyek a sokszor megkérdőjelezett közép-európai irodalom izgalmas darabjai lennének, még nem érhetők el magyar nyelven. (Csak két példa: a boszniai-szerb származású, 1992-ben Németországba költöző fiatal író Saša Stanišić, vagy a nyolcvanas években emigrált horvát származású Marica Bodrožic is ilyen.) Ugyanakkor a Magvető Kiadó által már megjelentetett Terézia Mora és Melinda Nadj Abonji mellé 2015-ben megérkezett Katya Petrovszkaja is. Ezek a szerzők a pikareszk- és a családregény sajátos műfaji elegyét létrehozva értelmezik újra többek között az olyan jelenségeket, mint amilyen a többnyelvű, valamint a migráns irodalom, a kulturális emlékezet, vagy tárgyalják izgalmasan például a dokumentum és a fikció kapcsolatát, s járják körül az egyre inkább megragadhatatlannak tűnő fogalmat: otthon. Ahogy Katya Petrovszkaja írja Talán Eszter című regényében: „nem tudtam, hol is van az az otthon, amelybe visszatérhetek talán: a nyelvben, a térben vagy a rokonságban?” (131.)

Petrovszkaja (önéletrajzi hőse) Berlinből indul Európa keleti részére: Ukrajnába, Oroszországba és Lengyelországba, hogy egykori családtagjai nyomára bukkanjon. A Talán Eszter, bár személyes nyomozásnak indul, az egyén, illetve egy család és a szélesebb társadalom történetének szétszálazhatatlanságát mutatja. A történelem a két fogalom jelentését is folyamatosan formálja. A család felvállalt szerkezetének átalakulásáról a következő olvasható:  „Más időkben […] átoknak számított a nagy család, mivel akadhattak esetleg a rokonok között fehérgárdisták, szabotőrök, nemesek, kulákok, disszidensek, túlképzettek, népnyúzók, illetve mindezek gyermekei, továbbá különféle egyéb gyanús személyek, márpedig gyanús személynek számított voltaképpen mindenki. […] [Í]gy aztán egyre csak zsugorodtak a családok, egész ágak enyésztek el, egyre csak olvadt a rokonság” (23.). Az orosz felmenőkkel rendelkező Petrovszkaja kulturális örökségként utal Tolsztoj sokat idézett, az Anna Kareninát indító mondatára, miszerint a boldog családok hasonlítanak egymásra, s a boldogtalan családok egyediek. „Ez a mondat piszkálta föl bennünk a boldogtalanságra való hajlamot, mintha csakis a boldogtalanságra lenne érdemes szót vesztegetni, az eleve üres boldogságra nem.” (18.) Ugyanakkor a Talán Eszter nem a boldogtalanságról szól, még akkor sem, ha a huszadik század minden borzalmas fordulata nyomot hagyott a bemutatott család történetén. A kesergést és a giccses felhangot sikerült elkerülnie a szerzőnek.

A Talán Eszter egy összetett és részleteiben is alaposan kidolgozott szöveg. Petrovszkaja a kommunikációt helyezi a középpontba, mely kifejezésre jut a család többnyelvűségében, a generációk, sőt az emlékek közti párbeszédben, és a legmodernebb technológiai lehetőségek kiaknázásában is. Ahogy a főhőstől is elhangzik: „nem az általunk lakott helyek képezték önmeghatározásunk alapját, hanem a nyelvünk, a nyelveink” (80.) A kötetben, a bemutatott család révén, az orosz, az ukrán, a zsidó, a lengyel és a német nyelv, illetve identitás kerül előtérbe. „Oroszul gondolkodtam, a zsidó felmenőimet kerestem, németül írtam.” (117.) A szerző mindegyikhez szorosan hozzákapcsolja azt a XX. századi történelem során kialakult sztereotípiát, mely az e nemzetek és nyelvek közti kapcsolatot tükrözi. A „tessék-lássék megtanult, vérükké soha nem vált” orosszal szemben a gyerekkori ház öregebb lakói idővel „hagyták, hogy újra átölelje őket az ukrán nyelv a maga testmelegével.” (41.) A lengyel a nagyszülők által is csak törve beszélt második nyelvnek számított, hol az orosz, hol a jiddis mellett, mely utóbbi a további generációkban már szintén „elnémult, eltemetődött.” (79.) A német a megszállók nyelveként említődik a kötetben, azzal együtt, hogy a nyelvváltás minden esetben szerep- és nézőpontváltást is jelöl. „Szerencsésnek mondhattam magam, hogy a nyelvek határmezsgyéjén járhatok, valahol az adok-kapokban, és szabadon váltogathatom a szerepeket meg a nézőpontokat. Ki a hódító és ki a meghódított, kik az enyéim és kik amazok, melyik parton is állok voltaképpen?” (117.)

Az elbeszélő a saját identitása utáni nyomozás során a családját generációkon át összetartó, rögzített alapokat keres, ám folyamatosan a változás jelenségével találja szemben magát. Az olyan alapvetőnek hitt tényezők megragadhatósága bizonyul erősen kétségesnek, mint amilyen a (születési) hely, vagy a nyelv, s ezek révén magának az identitás jelentésének az üressége felé mutat a szöveg. A Talán Eszter oldalain nyelvek és fogalmak egyaránt elnémulnak, amely tehát nem a felejtéssel azonosítható folyamat. Sokkal inkább az érintett jelenségek örökérvényűnek tételezett jelentéseinek fokozatos felszámolását jelenti. A személyes identitás rugalmas voltára mutat mindez, arra a kvázi szabadságra, mely ennek a kiüresített fogalomnak a jelentésekkel való tetszőleges feltölthetőségét jelenti. Petrovszkaja kötetének ez az egyik központi művelete. Leginkább talán ott érhető tetten mindez, mikor is az elbeszélő saját interpretáció révén kapcsolja magát felmenőihez, akik generációkon át süketnéma gyerekeket tanítottak beszélni. A nyelvek jellemzésében jelenik meg ez a szempont, a német és az orosz kifejezéseket boncolva: „A némaság elleni küzdelmet, a felmenőimét folytattam azzal, hogy belebocsátkoztam a németbe, hiszen a német, nyemeckij, a némák nyelve az oroszban, számunkra a németek némák, nyemoj nyemec, egyáltalán nem is tudnak beszélni. […] [M]intha éppen a néma németet kellene megtanulnom, hogy megszólalhassak” (81.). A személyes jellemzők családi vonássá transzformálására irányuló szándék az elbeszélő számára az emlékek öröklését is lehetségesnek mutatja. Az egyéni és a családi emlékezet szétszálazhatatlan, s az így létrejövő töredezett egységet a történelem nagy eseményei tagolják. „Idővel az én háborúm lett anyám háborúja, ugyanúgy különítettem el a háború előtti meg a háború utáni időket, mint ő, végül pedig képtelen voltam már megkülönböztetni anyám háborúját a saját álmaimtól, és elhelyezni a történeteit emlékezetem polcain.” (83.) Az emlékek begyűjtése és újrarendezése a történelmi eseményekkel szoros összefüggésben van, az elbeszélő előzetes elgondolásai alapján a bemutatott család élete az általuk átfogott történelmi időt tükrözné vissza. „Úgy gondoltam, elegendő lesz, ha mesélek arról a néhány emberről, akik véletlenül a rokonaim voltak, és máris zsebemben az egész XX. század.” (15.)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szarvas Melinda, Kulter.hu, 2015. aug. 12.