Aligha volt az utóbbi évtizedben Potozky László pályakezdéséhez hasonló siker a magyar irodalomban. Első kötete, az Áradás mind az erdélyi, mind a hazai kritikában jelentős figyelmet kapott. Második könyve meggyőzte híveit arról, hogy esetében nem mindennapi tehetségről van szó. Néhány kritikusa azonban – elismervén a fiatal szerző írói kvalitásait – némi fenntartással fogadta a rendkívüli műgonddal megtervezett könyvet.  Azt hangoztatta, hogy a kivételes alkotó, aki mindent tud az írásról, még próbálgatja a próza lehetőségeit, a szövegek teherbíró képességét. Magam ez utóbbi véleményekkel értek egyet.
A Nappá lett lámpafény három ciklusba rendezve öt-öt művet kínál. A tizenöt írás alapvetően folytatja az Áradásban felvillantott tematikai lehetőségeket. Folytatja és kiegészíti, hiszen a kötetben a realista s az abszurdba hajló elbeszélői hang, valamint a „mágikus realizmus” megoldásai elegyednek, s hozzák létre – bizonyos balladás-tömörítő eljárások segítségével – a sajátos Potozky-módszert. Igaz, ez még sokat köszönhet (miként a fülszöveg is felhívja a figyelmet rá) Bodor Ádám, Tar Sándor, Hemingway, Vargas Llosa, illetve Cortázar művészetének, a figyelmes olvasó azonban rajtuk kívül egyéb hatásokat is felfedezni vél az ifjú író munkáiban: például a Kétezer-négyszázharminchármas esetében a kritika által emlegetett Sorstalanság-allúzió mellett a sovány leves behabzsolásában a Francia fogoly című Pilinszky-vers marharépa-evési jelenete is kísért.
Potozky László valamennyi novellája megszervezett írás; a textusok nem adják könnyen magukat. Szerzőjük maximálisan számít az olvasó partnerségére, hiszen több mű esetében az értelmezés nem könnyű feladat. A titokzatosság és a homályban hagyás a feszültség fenntartásának elengedhetetlen eszköze: a legjobb írásokban ezek arányban vannak egymással.
Potozky már az Áradás lapjain is vonzódott a perifériára szorult figurákhoz és a határhelyzetekhez. Nincs ez másképp az újabb ciklusokban sem. A Csendélet a bányatónál, a Gátépítők balladája, a Disznóölés, a Csomag a nadrágban variációi annak a kritika által korábban is észlelt jelenségnek, amely szerint az író műveiben gyakori a halálmotívum. „Potozky László írásai elsősorban is halálnovellák. Alig akad olyan a 19 rövid történet között, ahol ne egy vagy több halálra futna ki a sztori, de ezen kevés is, valamilyen módon, minimum átvitt értelemben érinti a pusztulás, a romlás, leépülés témáját” – mondta Darvasi Ferenc az Áradásról szólva. Potozky azonban nem depressziós alkat, aki a saját szorongását tárgyiasítja alkotásaiban. Nem; nála a kiváló íráskészségnek része a drámai hatásokra törekvés. A kötet eme első egysége némileg kapcsolódik az Áradás „szocionovelláihoz”, még akkor is, ha a történetek helyét-idejét nem is lehet betájolni. A meghatározhatósághoz legközelebb a Disznóölés áll: az „elvtárs” megszólítás valahová a Ceauşescu-diktatúra idejébe utalja a gyilkossággal végződő históriát. A Csomag a nadrágban történetében a börtönből való, Déry Tibor Szerelemjére emlékeztető szabadulás, illetve a Trabant, a párthűség, az ellenzékiség, a téesz, a káder szavak kecsegtethetnének bizonyos referenciális olvasat lehetőségével, azonban Potozkynál az effajta kísérletnek nem sok értelme van. (És nemcsak azért, mert életkoránál fogva maga nem lehetett részese az ábrázolt világnak. Nála a vázolt eseménysornál mindig fontosabb a megírás módja, az írói eljárások professzionális működtetése. Jó példa erre a Kétezer-négyszázharminchármas című szöveg: ennek narrátora valamely koncentrációs tábor foglyaként a számmal jelzett fegyencben nem ismeri fel Jézust…) A „valóságból” kiinduló, annak tapasztalatait kamatoztató novellák között van még a Gátépítők balladája, s a harmadik egységbe sorolt Hámozott fatörzsek is. Mindkét szöveg gyerekekről szól, s tragédiába torkollik. Az árva cigány legények erőszakkal-gyilkossággal végződő fürdőzése, illetve a lövöldöző gyerekek valóságos halállal záruló, annak drámáját abszurd humorral enyhítő kalandja Potozkynak a realitástól előszeretettel elmozduló törekvéseire utal. Ilyen kísérlete A csirke is, amelyben egy haldokló galambot szorongató kisfiú és férfiakat fogadó anyja jelenik meg pusztán. E rövid textusban nemcsak a szereplők (társadalmi) hovatartozása nem derül ki, de homályban maradnak a lét alatti létezésben vegetálók vergődéseinek okai is. A lepusztuló környezet (gang, összebüdösített ágynemű, szellőzetlen, bűzös helyiség, skatulyányi szoba-konyha, jeges vizes lavór fölé guggoló anya) a gyerek érzékenységén keresztül láttatódik. A néhol már-már naturalista ábrázolást az asszony kegyes hazugsága úgy tartja földközelben, hogy ez által távolítja el tőle. A Nappá lett lámpafény egyik legnyugtalanítóbb darabja, a Csendélet a bányatónál pontosan mutatja a Potozky-féle technika valamennyi jellegzetességét: a reális közegből induló, attól azonban hamarosan ellendülő, ám ebben az eltávolodottságban bizonyos referenciákat mégiscsak megtartó, titokzatos összefüggéseket sejtető, de a titkokat fel sosem fejtő, a művet ez által lendületben tartó megoldást. A novella hatásosságát a narrátorpozíció növeli: az elbeszélő (tanár valamely iskolában) többnyire egyes szám második személyben mondja el a szorongató utolsó utazást. A lerobbant, lakatlan tájra érkező pár lassan haldokló nőtagjának szóló, egyes szám második személyű szövegben a világból kifelé tartó két ember szürreális motívumokkal terhelt története minden érzelgősségtől mentesen tárja fel a halál elől menekülni képtelen alakok exodusát. Az elhagyott bányató („Ha beárnyékoltuk a szemünk, elláttunk a túlsó partig, szemügyre vehettünk mindent, ami a kőbányából megmaradt, a csupasz, meredek fejtéseket, a munkagépek rozsdaette tetemeit, a lassan porladó kőhalmokat”) partján található házban a nő egyszer csak könyvtárszobára bukkan. Attól kezdve folyton olvas, nyomában lengedezik a „nedves lapok dohos szaga”, maga az enyészet. És noha Potozkytól távol áll minden direkt irodalmi utalás, a „túlsó part” emlegetése Nagy Lászlótól a Ki viszi át a szerelmet? soraira, a tutaj ácsolása Odüsszeuszra asszociáltatja az olvasót, az utazás pedig Baudelaire-t idézi. A szövegtelítettséget növeli a Krasznahorkaira emlékeztető folytonos eső. A konyhában tüzet rakó, majd minden mozdíthatót elégető férfi, a tájat és az épületet fokozatosan eláztató víz az e világiság teljes felszámolását jelzi. Az előbb csak térdig érő, később „a veranda tetejét”, hajnalra pedig „már a legalsó cserépsort nyaldosó” ár egyre terpeszkedve csakhamar mindent elönt. A narrátor nem menekül: tudja, nincs hova.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Karádi Zsolt, Esolap.hu. 2014. augusztus 25.