Szvoren Edina legújabb könyve, Az ország legjobb hóhéra az idei Könyvhét egyik legjobban várt újdonsága volt. Az írónő a Pertu megjelenése után, a második kötetével, a Nincs, és ne is legyennel robbant be igazán a köztudatba, azóta pedig – többek között – elnyerte az Európai Unió irodalmi díját. Az ország legjobb hóhéra sok tekintetben hasonlít a Nincs, és ne is legyenre, azonban kisebb elmozdulások vehetők észre a kötetszerkesztésben, és többek között a testhez, a szexualitáshoz való viszonyban. Apró elmozdulások ezek, azonban Szvoren szövegeiben a mozgások is kis ívűek. A megteremtett világ lassú, látszólag dinamikátlan, azonban a szereplők közti viszonyokban, az egymás tetteire adott válaszreakcióikban magára ismerhet az olvasó.

Az elbeszélői hang itt is felismerhető az első perctől. Szikár, tömör próza ez, amelynek kegyetlensége valahogy mégis hétköznapi, egy-egy villanás erejéig pedig már-már otthonos. Az ország legjobb hóhérjának novellái olyan mondatokat rejtenek magukban, amelyek líraiságukkal néhol Mészöly Miklóst idézik: „A szégyent nem én hozom, adják.” (64.), vagy „[d]e hogy Lem úgy tekint a testére, mint a fővárosra, az zavar – ott lakik, de máshová született.” (92–93.) Ez a líraiság többek között annak is köszönhető, hogy Szvoren prózája sajátos zenével rendelkezik. Az egyszerű, de mégis átütő erejű hasonlatok („a hangja pedig fényes, mint a vasaló talpa” [7.] vagy „[a] köztünk lévő – kétévnyi – korkülönbség néha csökken, néha meg növekszik, mint a hídrés [136.]), a már-már kinyilatkoztatásszerű mondatok olyan kimértséget, lassúságot hoznak létre, amely tökéletesen illik a történetekhez.

Annak ellenére, hogy Szvoren több elbeszélőt hoz játékba, a hang mindvégig egységes marad, függetlenül attól, hogy gyermekelbeszélővel van-e dolgunk, vagy felnőtt férfi a narrátor. További közös pont, hogy a novellák narrátorai a legtöbb esetben kívül állnak az őket körülvevő világon (ez a kívülállás a Szvoren-próza legtermékenyebb pozíciója, maga a szerző is mintha innen építkezne) és kommunikációképtelenek (bizonyos esetekben a szó szoros értelmében azok: süketek vagy vakok). Ez a felállás ismerős lehet az írónő korábbi szövegeiből is. Emellett a kiindulópont a legtöbb esetben személyes nézőpont, legyen akármilyen korú, nemű elbeszélőről szó, így a történetek valamelyest monológ-jellegűek, a szereplők belső világa a szűrő. Érdekes, hogy az ezáltal megteremtett bensőségesség mellett folyamatosan jelen van az idegenség tapasztalata. Hogy az én, az mindig valaki más, a valaki más pedig sohasem az, akinek képzeljük, mi több: megismerhetetlen („Ijesztő elgondolni, hogy ha legközelebb anyám tükrébe nézek, és közben esetleg a Dánné lányára gondolok, ez az ernyedten fekvő kéz, ami most olyan, mint egy súlyos, föld feletti gyökér, ugyanúgy megcsúnyulhat a sok rágondolástól, mint ahogy a csúnya dolgok megszépülni szoktak.” [133.]).

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Murzsa Tímea, FÉLonline.hu, 2015. aug. 6.