„ha egy pillanatra a többiek nevében is beszélhetek”[2]
(Krusovszky Dénes)

„Néha nem tudlak máshogy elképzelni,
hazám, mint egy bőrömre tapadt nyirkos
zuhanyfüggönyt.”
(Krusovszky Dénes: Mondja ki helyettem, FP, 69)

„in cold pockets / Of remembrance”
(John Ashbery: Self-Portrait in a Convex Mirror)

(0/A) „nem tudom, járnak-e még ilyen / szerelvények, de akkoriban az utolsó vonatok voltak mindig / a legrosszabbak, se fűtés, se világítás nem volt bennük, és gyakran / az ajtókat sem lehetett rendesen behúzni, úgy süvített keresztül / a szél a fülkéken, mintha őrült tempóval haladnánk, pedig éppen / csak vánszorogtunk, […] nem tudom, hányadik / sörömet ihattam, de egyszer csak felfogtam, hogy elképzelésem / sincs már, hol járunk, és amikor rákérdeztem, te sem tudtad / megmondani, csak hümmögtél, és az ablakra tapasztott kézzel / kémleltél kifelé, ott azonban nem volt már semmi, fekete, / áthatolhatatlan függönyként lebegett az elviselhetetlenül egyhangú / alföldi táj, egy pillanatra rosszullét fogott el, de aztán gyorsan / elmúlt, és a helyét valami zavarba ejtő otthonosság vette át, […] azt mondtad, ez a hazánk, ma sem értem pontosan, hogy mit akarhattál / ezzel, de éreztem, hogy igazad van” (EZ, 38). Ha minden igaz, Krusovszky Dénes új kötetében, az Elégiazajban csupán egyetlen egyszer, az imént részlegesen idézett Mint a fák című szövegben szerepel a „haza” szó. Ám nem akárhogyan. Rögtön nehéz eldönteni, hogy ezt a — finoman fogalmazva — kényelmetlen vonatutat inkább allegorikusan vagy referenciálisan-szinekdochikusan olvassuk. A lírai én visszafogottan jelzi, hogy szerinte az Alföld még mindig ugar, igaz, a beszélő valamivel megengedőbb, mint Ady, a táj két jelzője: „elviselhetetlenül egyhangú” és/de „zavarba ejtően otthonos”. S amikor a másik azt mondja, „ez a hazánk”, nem tudjuk eldönteni, mire vonatkozik. Érthetjük a rozoga vonatra, érthetjük a kietlen alföldi tájra, ahogyan érthetjük a (józanul elviselhetetlen) utazásra, amely a mindkét olvasatot magában egyesíti.

(0/B) „Fedd még el arcunkat, akik arany péntektől / arany péntekig botorkálunk, / akik kapualjakban reszketve alszunk, / kapualjakban térdre borulva hányunk, // kapualjakban görcsösen csókolózunk, / kapualjakban elkeseredetten baszunk, / mert nemcsak az idők ilyenek, de magunk is, / nyirkosak vagyunk és kiszámíthatatlanok. // Hiszen nem nőttünk fel, de hirtelen megöregedtünk, / és elszántak lettünk a céltalanságban, / sötétség, kedves, nálad vagyunk otthon, / ne tűnj el, kérlek, egy kicsit még maradj. / Már majdnem hazaértem, várj még, / két sarok csak, Csengery utca, ott érjen el / a hajnal, de addig is, sötétség, kísérj haza engem, / és a többieket is vidd magaddal, ne hagyd egyedül.” (EZ, 41) A Csengery utca, ott érjen el (amelyet első két szakasza nélkül idéztem) az új Krusovszky-kötet talán legszebb (legjobb, legbb stb.) verse, amely első olvasásra is napjaink közérzetéből kiinduló fohász. Ha azonban azt is tudjuk, amit a szerző kötetbemutatóján (Margitutcakilenc, Budapest, 2015. június 2.) elárult, hogy az „arany péntek” egy bizonyos Cézár söröző törzsközönséget verbuváló akciója volt, péntekenként minden Arany Ászok-terméket kedvezménnyel árultak, akkor a vers kis jóindulattal már olvasható generációs fohászként is. Nem azt mondom, hogy ez a bizonyos aranypénteki sörakció generációs emlékezethely volna, de a vers retorikája kellőképpen kitünteti ahhoz ezt a valószínűleg sokaknak közös referenciapontot, hogy hasonlóan működjön.

(1) Két olyan verssel kezdtem, amelyeken jól láthatók a Krusovszky-líra újabb tematikus irányai. Kötetbemutatóján a szerző hiába hangsúlyozta, hogy ezek a versek nem közérzetinek íródtak (legfeljebb azok lettek, vagy mi olvassuk őket akként?), s a generációs beszéd gyanúját is igyekezett hárítani, azért ezek mégiscsak tagadhatatlan újdonságai a Krusovszky-lírának. Ugyanakkor természetesen ezek nem úgy közéleti-közérzeti versek, ahogyan mondjuk a közelmúltban Kemény István A királynál kötetének anyaga volt, és nincs szó olyan generációs beszédről, amilyenként szerintem Fehér Renátó Garázsmenete olvasható. Ha ideidézünk még néhány verssort vagy mondatot („borzasztó elképzelni, hogy fonnyadt napjainkat / egyszer majd aranykorként fogják emlegetni” A madarak ellen, EZ, 32; „A táj, amiben helyünket keressük, / mozdulatlan […] nem zajlik semmi sem másként, / mint ahogyan vártuk, / csak éppen minden egy kicsit / hangosabb a kelleténél, / az ablaktáblák reszketése, / a falak fogcsikorgatása, / a tetőcserepek türelmes moccanásai, / és a félelem, hogy itt mi már szóhoz sem jutunk” Pompeji azelőtt, EZ, 79), kétségtelenné válik, hogy Krusovszky lírája csakúgy közérzetiesült, ahogy legutóbb például a közeli pályatárs, Nemes Z. Márió költészete.
Sokan, sokféleképpen elmondták már, hogy a Telep-csoport tagjainak (és generációjuknak) költészetei nem tipologizálhatók, nincs olyan, hogy telepes költészet. Vannak azonban közös vonások. Az mindenképpen föltűnő például, hogy ezek a költészetek mindenekelőtt individuális, egzisztenciális parákkal igyekeznek/igyekeztek elszámolni. Centrális problémaként a szürreálissá terebélyesedő társtalanságot teszik/tették láthatóvá. A lírai én magányos és idegen, a világba vetett, a sorsnak kitett; ennek a magánytapasztalatnak gyűjtőhelye pedig általában a testi létezés, a testbe zártság. Az is fontos ugyanakkor, hogy a lírai énnek gyakran van/volt megszólított másikja, azonban tőle állandó elkülönböződésben van (összevesztek, szakítottak, a másik meghalt stb.); a lírai én magánya társas. „»Az utolsó / játék túl jól sikerült / mióta elbújtatok, senkit / sem találok, és ha egyet / lépek, felsír a parketta.«” (Egy könnyű mosoly, ÖN, 47); „már nem jut eszembe semmi rólunk. // Egy hentespult a legelőről / vajon mit tudna mondani még?” (Elromlani milyen, EM, 20); „Hiába rostálok dühödten egész / nap, valami mégsem akar szétválni / bennünk” (Reggelre odaköt, FP, 56)

(2) Az is jól látszik ugyanakkor, hogy — ha nem is feltétlenül csoport- vagy generációszinten — vannak számottevő hasonlóságok. Egész biztosan nem véletlen, hogy a világlírával foglalkozó két weblap szerkesztőinek nagy része telepes volt: a Lelkigyakorlatoknál mindketten, Bajtai András és Sirokai Mátyás, a Versumnál Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió és Szabó Marcell voltak a csoport tagjai. (A későbbiekben látni fogjuk ennek jelentőségét.)
Az sem lehet véletlen, hogy csekély időbeli eltéréssel nyílik meg a ’80-as generáció több prominens tagjának, e tekintetben sokszor úgy tűnt, szándékosan zárt versvilága — természetesen egészen különböző módokon — a társadalmi-közösségi tétek és beszédmódok felé. Sirokai Mátyás persze mondhatja, hogy a politikát a szavazófülkében, de legalábbis mindenképpen a költészeten kívül tartja.[3] Azonban A beat tanúinak könyvében megkreált, és az újabb, A káprázatbeliekhez című kötetében folytatott profetikus — tehát szándéka szerint (köz)képviseleti — beszédmód, a sci-fis világteremtés a közérzetre és politikára adott (ellen)reakcióként (is) olvasható, amennyiben elfogadjuk Nemes Z. Márió itt is alkalmazható állítását Kemény István költészetéről, miszerint „pszeudo-mitikus világteremtése érvényes alternatívát kínált az átpolitizált költői beszédmódokkal szemben”.[4] Arról már hosszan írtam, NZM legújabb kötetében miként történik meg ez a fajta nyitás, itt csak annyiban foglalnám össze röviden, hogy A hercegprímás elsírja magát pszeudo-historikus világalkotása által a szerző képes egészen közelről vizsgálni a nacionalizmus manapság (újra? még mindig?? örökké???) aktuális és kényes kérdéskörét úgy, hogy a költői témaként romlékony(nak), rövid szavatossági idejű(nek tartott) aktuálpolitikától távol tartja magát.

(3) Amint a fenti idézetekből is kitűnhetett, Krusovszky szintén távol marad az aktuálpolitikától — noha közelebb merészkedik hozzá —, ám így is találunk éles megjegyzéseket a versekben. A Mint a fák című szöveggel szépen párba állítható A sár partjai című, szintén allegorizálható darab. Ebben a koratavasszal felázott földút tömítéséről olvashatunk egy gyermeki emlék keretében. A gazdák „egyre / csak hozták az öreg, málladozó, másra már használhatatlan / téglákat, elrepedt tetőcserepeket, törött kerámiákat, formátlan, / megbarnult betondarabokat […] jól meg kellett rakni, viszont / nem volt szabad ledöngölni, a sár úgyis lehúzta egy idő után / a tölteléket, s így, mire néhány nap múlva visszatértek, ismét / mélyedéseket találtak, de már sekélyebbeket”. Eddig semmi különös, csakhogy a lírai én számára a sár a szokásosnál intimebb viszonyt jelent. Túlzás nélkül az elsődleges szocializáció egyik helyét, ami által a sarat a szülőföld metonímiájaként ismerhetjük fel: „sem írni, sem olvasni nem tudtam még, amikor megismertem / a sarat, kivittek és megmutattak neki, míg ők a gödrökön dolgoztak, / engedték, hogy játsszak vele, ha belenyomtam a kezemet, hideg volt, / de felső rétegeiben már megejtően engedékeny, akkor mi most / barátok lettünk, mondtam neki, pedig fogalmam sem volt róla, hogy / valóban összefonódott az életünk.” E felismerés tekintetében pedig a vers zárlata különösen vészjósló: „idén / éhesebb, mondogatták, s ebből rájöttem, hogy az összes korábbi év / minden törmeléke ott van a mélyén, mint az emlékek, de ezt nem / mondtam akkor, szótlanul álldogáltam csak a sár partjain, meg sem / sejtve még, hogy én magam is mindenestül az övé vagyok.” (EZ, 15) Érdekes dolog a sár Krusovszky versében. Kétségtelenül a sár megtapasztalása avatja a lírai ént a közösség tagjává, sőt ha elfogadjuk, hogy a szülőföld metonímiája, úgy a zárlatban megfogalmazódó (akaratlan?) kötődés már a Szózatot idézi: a sár bölcső és sír is. Ugyanakkor alantas, hideg és mohó, nem ápol, nem takar el, viszont elnyel. És — legalábbis véglegesen — nem felszámolható, időről időre meg kell vele küzdeni.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mohácsi Balázs, Műút.hu, 2015. szept. 6.