(kiadvány: Diavolina)

A memoár eredetileg egyike volt az irodalom nem fikciós műfajainak. A műfaj története az ókorig nyúlik vissza. Általában az (ön)életrajz egyik fajtájának szokás tekintetni, amely az elbeszélő szempontjából mutatja be egy társadalmi szerepében már biztos, történelmi fontosságú vagy legalábbis emlékezetes személyiség életének valamely szakaszát, megvilágítja a hozzá fűződő események hátterét. Történelmi forrásként a memoárok csak óvatosan kezelhetőek. Érdekességüket a bensőségesen közeli nézőpontból, a másképpen hozzáférhetetlen értesülések átadásából, a tanúsítás közvetlenségéből és természetesen a hitelességükből merítik. A memoár, amennyiben megőrzi hagyományos jellegét, eltörli a szerző és az elbeszélő különbségét, és kerül minden olyan eljárást, amely a fikciós jelleg felé tolná el az elbeszélést, de helyet kaphatnak benne olyan kommentárok, amelyek az átélés és a megírás idejének szemléletbeli különbségeit láthatóvá teszik.

A modern fikciós próza viszont szívesen használ fel olyan műfaji konvenciókat, amelyek eredetileg nem tartoztak az eszköztárába, és így kiválóan alkalmasak az illúziókeltésre. A modern irodalom olvasója hosszú ideje nem ütközik meg, ha fiktív levelezéssel vagy önéletrajzzal találkozik. Fiktív memoárból azonban jóval kevesebb íródott. A műfaj meghatározását nem érdemes annyira kitágítanunk, hogy minden egyes szám első személyű, múlt idejű elbeszélés beleférjen, ahogyan az angol szakirodalom gyakran teszi. Ha elzárkózunk a bővítéstől, nyomban láthatóvá válik, miért ritkaság a fiktív memoár. Elfogadva, hogy a műfaj elsősorban annak köszönheti az iránta megnyilvánuló érdeklődést, hogy bepillantást enged emlékezetes személyek cselekedeteinek, döntéseinek, esetleg tragédiájának hátterébe — legyen az elbeszélő maga a híres személy, vagy olyasvalaki, aki vele együtt átélte az eseményeket, vagy a tanújuk volt —, a fiktivitás alapjaiban kezdi ki az elbeszélés, a nézőpont hitelességét, ami az érdeklődés alapja. Egyetlen kivételt tudok elképzelni, ha a fikcionalitás az elbeszélés minden elemét átváltoztatja, vagyis ha egy elképzelt történelmi figura történelmileg lényeges elképzelt cselekedeteiről szól a fiktív memoár. A filmművészetben ilyen eset például Woody Allen Zelig című mozija.

Spiró György Diavolina című regénye fiktív memoár. Elbeszélője Olimpiada Szilversztova, becenevén Lipa, aki cselédként került Marija Fjodorovna, Gorkij élettársa mellé, majd jótevőjének hála orvosnak tanulhatott, és élete végéig hűséges ápolója maradt az írónak. A könyv minden szereplője olyan személy, aki valóságban is létezett. Színészek, írók, politikusok: besúgók és besúgottak, száműzöttek, kivégzettek és kivégzők, akiknek a nevét annál gyakrabban emlegetik a történelemkönyvek, minél több vér tapad a kezükhöz. Mielőtt azonban a regény világának részleteit szemügyre vennénk, érdemes feltennünk a kérdést, mi értelme van egyáltalán fiktív memoárt írni, illetve miért dönthetett Spiró e műfaj mellett. A fiktivitás látszólag éppen azokat a tényezőket ássa alá, amelyeknek a műfaj eredetileg az érdekességét köszönhette. Hiába a műfaj- és stílusimitáció, egy teremtett elbeszélői figura alakzat marad, nem képes kilépni a realitás retorikai illúzióinak világából, és nem ruházható fel az átélő személyes hitelével. Mivel a hitelesség, vagy annak hihető látszata a memoárnak nélkülözhetetlen sajátsága, Spirónak más hitelesítő eljárásokhoz kellett folyamodnia. A személyes hitelesség helyére az „objektív” hitelesség lép: a fülszöveg biztosítja az olvasót, hogy a regény „minden szereplője élt, és a legelképesztőbb kalandok is mind megtörténtek”. Ahogy más regényeiben, Spiró itt is alapos történelmi stúdiumokat folytatott az anyag feltárásának érdekében. Történettudományi munkákat, korabeli újságokat, levéltári anyagokat, levelezéseket kellett búvárolnia. Nem idegen ez a munka a valódi memoárok íróitól sem, akik emlékezetük ellenőrzése érdekében gyakran hasonló kutatásokat végeznek. Bizonyára izgalmas és tanulságos vállalkozás lenne Spiró nyomába eredni, feltárni a regényben elmesélt eseményekre vonatkozó dokumentumokat, hogy lássuk, mit hagyott ki, mit formált át esetleg a konstrukció érdekében, hogyan sűrítette a történéseket, elvégre a 200 lapnyi regény körülbelül harminc év történetét mondja el. Az olvasók többsége ezt valószínűleg nem fogja megtenni. Csalódniuk azonban nem kell, hiteles képet kapnak arról, miként élte Gorkij élete utolsó évtizedeit.

Az elbeszélés jelen idejére a regényből csak hozzávetőleges pontossággal következtethetünk. Az utolsó események, amelyekről Lipa, avagy olaszosított másik becenevén Diavolina (kb. Boszika) beszámol, 1939-ben történtek. De a szöveg bizonyos utalásaiból kiderül (pl. látja az 1949-ben bemutatott Berlin eleste című filmet), hogy a fiktív memoár megírásának idejét 1949 utánra és mindenképpen 1953 előttre kell tennünk, mert a regény jelenében Marija Fjodorovna Andrejeva, aki 1903 és 1919 között Gorkij élettársa volt, még életben van, olyannyira, hogy Diavolinának a vele való találkozás ad indíttatást, hogy megírja visszaemlékezéseit. Tehát a memoár keletkezésének idején még Sztálin is életben van. Diavolina meglehetős vakmerőségről tesz tanúbizonyságot, mert a főtitkárral kapcsolatban — kissé talán életszerűtlen módon — nem tesz lakatot a szájára, skrupulusok nélküli, részeges tuskónak ábrázolja, és aggódni sem látszik, mi lesz, ha megtalálják a kéziratot. A stílus nem igyekszik megteremteni a fiktív memoár valódiságának látszatát. A 9. oldalon például azt olvassuk Gorkijról, hogy „idősebb nőkre hajtott”, jóllehet ez a fordulat a magyar irodalmi nyelvben, amelyen keresztül a fiktív orosz eredeti látszana, legalább ötven évvel fiatalabb a szöveg elképzelt keletkezésének idejétől. Ilyen zavaró momentumok azonban ritkán fordulnak elő a könyvben, ezért semmiképpen nem hatnak illúziórombolóan.

De mi értelme van Gorkij utolsó évtizedeiről regényt írni, fiktív memoárt, miért nem írt, vagy fordított le inkább Spiró egy jó Gorkij-életrajzot? Amíg egy életrajz középpontjában a tárgyalt személy élete és korához fűződő viszonya áll, addig a memoárnak az a fajtája, amelyet Spiró imitál, kétfókuszú szemléletet tükröz. Gorkij mellett a másik főszereplő maga az elbeszélő, Diavolina, amit azzal is hangsúlyoz a szerző, hogy a címben nem Gorkij, hanem az ő nevét szerepelteti.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Schein Gábor: Műút.hu, 2015. szept. 12.

Megjelent a Műút 2015052-es számában