De időzzünk el egy időre a címnél. Maga a „dublineszk” egyfajta stílust, sőt, stilizáltságot juttathat eszünkbe, különösen, ha elkalandozunk más, hasonló végződésű szavak irányába, amelyek közül érdekes módon jó néhány olvasható bele a regény szövegébe. Az „arabeszk” például a zenében – a Magyar értelmező kéziszótár meghatározása szerint – játékos hangulatú, kecsesen formált kisebb zenemű; hozzátehetjük, hogy a kecses formázás gyakran a motívumok szabad burjánzását, egymásba fonódását jelenti. A balettban viszont az a figura, amelyben a táncos fél lábon áll, és a másik lábát hátra nyújtja. De felmerülhet a „groteszk” szó is, ami valamely nevetséges, de egyben ijesztő, torz jelenségre vonatkozik, ugyanakkor a reneszánsz idején eredetileg a római kori maradványokra, romokra (üregekre, grottókra) applikált, gazdag motívumrendszerű díszítéseket jelentette. Persze megkerülhetetlennek tűnik a „pikareszk”, az utazó, kalandos regény asszociációja is.

Valóban, Vila-Matas regénye – Imrei Andrea rendkívül gondos, értő fordításában – játékos, gazdag szövésű, sűrű motívumhálóval borított szövet, egy kicsit groteszkül pikareszk jellegű szöveg. Talán még a stilizált tánc kifejezés is helytálló lenne: a főhős mintha tényleg egy balettpózba merevedne, fél lábon állva, másik lábát hátranyújtva, készülve a sokat emlegetett „angol ugrásra” (és utóbb végre is hajtva azt). Azonban a regény inkább egy benyomást, legfeljebb lassú folyamatot közvetít, mintsem a pikareszk regény epizódokban bővelkedő cselekménygazdagságát tárja elénk. A mű elején a főszereplő, a hatvan éves egykori könyvkiadó Lyonba utazik, ahol ahelyett, hogy meghívottként részt venne egy konferencián, a hotelszobájába zárkózva egy regényelméletet dolgoz ki. Ennek főbb pontjai: „az intertextualitás, a szöveg összefonódása a magas költészettel, szembenézés a romokban heverő morál helyzetével, a stílus elsőbbsége a cselekménnyel szemben és az a szemlélet, amely az írásra mint feltartóztathatatlanul előrehaladó időre tekint” (13.). Samuel Riba azt gondolja, hogy merő időpocsékolás elméletet kidolgozni azért, hogy egy regényt építs rá, de a Dublineszk tulajdonképpen pontosan megfelel a Riba által kidolgozott regényelméletnek.

A (külső) cselekmény szűkös: adott Riba, a szakmában harminc évet lehúzott, anyai ágon zsidó barcelonai könyvkiadó, akinek cége a csőd felé táncol. Házassága szenvedélyes, de feszült, gyerekekről nem tudunk. Szüleit rendszeresen, minden szerdán látogatja, s folyton úti beszámolókat kérnek tőle, valamint a „terveiről” érdeklődnek. Egy barátja minden páratlan nap délben felhívja. Mintegy két éve felhagyott az ivással. Kezd hikikomori üzemmódra berendezkedni, azaz a szobájába bezárkózva az interneten bújja a különféle oldalakat, neje, Celia nem kis bosszúságára. Majd megszületik benne az elhatározás: a nyomtatott könyvnek, a Gutenberg-galaxisnak leáldozott, ezért méltóképpen el kell azt temetni, stílusosan a Bloomsday-n, június 16-án, azon a napon, amelyen Joyce Ulyssesének cselekménye játszódik. Ez lenne szerinte „az angol ugrás”, a túlsó partra való átmenet. A cél érdekében összegyűjti három barátját, akik többé-kevésbé kötelességtudó módon eljátsszák vele Dublinban a Joyce-regény hatodik fejezetének fő epizódját, Paddy Dignam temetését. A szertartás valahogy lezajlik, inkább nevetségesen (groteszkül), mint emelkedetten, de ekkorra már nem is ez a lényeg. Riba „a tudati pókhálók szövögetése helyett” (199.) megtette a nagy ugrást, átment a túloldalra.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Tukacs Tamas, Kulter.hu, 2015. szept. 26.