Telep. Nyomor. Egy- vagy kétlábú és egy- vagy kétszemű élőlények osztoznak rajtuk – biológiailag emberek. Sokféle szürkeség. Mindenütt pusztulás, hírnökei a varjak. Kiss Tibor Noé második regényében oda viszi az olvasót, ahol ahhoz, hogy élni elviselhető le­gyen, aludni kellene.

Az Inkognitó és az Aludnod kellene – KTN első és második kötete – szükségsze­rűen összevetések áldozatává válik. Előbbi háttere elsősorban a transzneműség, utóbbié a mélyszegénység, még sincs köztük éles ha­tárvonal: mindkét témáról jellemzően töb­bet hallgatunk, mint beszélünk, amit pedig mondhatnánk, az egyébként sem lenne hi­teles. A szerző ennél egy lépéssel beljebb jár.

Az „első magyar agrothriller” – ahogy Sánta Szilárd az Aludnod kellene krasznahorkai bemutatóján a regényt nevez­te – hét fejezetből áll, amelyek minden eset­ben egy központi figura, egy-egy férfi köré épülnek. Ez nem azt jelenti, hogy a szereplők nem is bukkannak fel a saját élettörténetük­nek szentelt tartalmi egységeken kívüli hely­zetben, sőt. A kapcsolati hálózatuk működé­sének megismerése által kerülünk közelebb hozzájuk egyénenként. Ez a kapcsolati háló a fényképeken alkalmazott technikához ha­sonlóan rajzolódik ki: a képen látható alakok közül minden esetben egyvalaki kontúrjai élesek, a többiekéi pedig elmosódnak. Ponto­san annyiszor kattan a fényképezőgép, hogy valamennyi alakról készülhessen egy-egy éles felvétel. Amikor egy képet vizsgálunk, az éppen fókuszban álló férfira koncentrá­lunk, ám a megfigyeltekhez hozzáadódnak a korábbi homályos foltok, amelyeket valahol máshol láttunk róla. Ilyen foltokból rakjuk össze a telepen élő nőket is. Mindabból, ami körvonalazódni látszik, arra a következtetés­re juthatunk, hogy már csak ketten maradtak itt: Irénke, a társkereső hirdetés útján ide ke­rült asszony, aki gyógyszerekkel biztosítja be a kedélyét, és Szandra, a hét férfit összekötő fiatal lány. A többi nő emberek közé mene­kült, vagy a halálba. Paradox módon éppen a zárójelbe tettségük emeli ki a nőket a háttér­ből – közülük is legfőképpen Szandra jelenlé­te nehezedik a regényre. Bárhol és bármikor előbukkanhat, mintha mindig és mindenhol ő járna vagy lapulna.

Ezek az emberek mindannyian az egy­kor élhető mezőgazdasági telepen reked­tek, akárcsak a további névtelen és arctalan lakók, de valamiért képtelenek szabadulni onnan. „Mennyi elveszett ember. Egymáson röhögnek, de sosem mosolyognak. Lassan megőrülnek a telepen, de a kereszteződésnél mindig visszafordulnak, nekik mégis itt jó. Magukra zárják az ajtót, hallgatnak. Kilesnek az ablakon a sötét szobából, a függöny mö­gül. Amikor pedig leszáll az éj, kilopóznak a házaikból. Görnyedt háttal, fától fáig botor­kálnak. Az intézetben volna a helyük. Éppen olyanok, mint az itteniek, akikre takarodó után rázárják az ajtót. Aztán már csak az er­kélyről bámulhatnak az éjszakába” (139.).
A telepen található intézet névtelen szen­vedélybetegek gyűjtőhelye, akikkel a kutya sem törődik. Pék Laci pancsolt borát vagy az ásványvizes üvegekbe töltött pálinkát Pongrácz Antal boltjából olyan egyszerűség­gel szerzik be, mintha éppenséggel nápolyit emelnének le a polcról. És amikor mérgező vegyszeres oldatot töltenek a műanyag poha­rukba, ezzel tömeges rosszullétet idézve elő, azután sem történik semmi.

Az ingerszegény környezet eltompítja az itt élők érzékszerveit, és tetteik súlyát sem ké­pesek felmérni. A testi fogyatékosság kímé­letlen irónia forrása: a szereplők az ezekhez kapcsolódó történéseket semleges jelentés­tartalmúnak, esetenként humorosnak érzé­kelik. Az intézetben élő Féllábúval például a következő esik meg: „Szokola Bandi egyszer azt is megkérdezte tőle, hogyan veszítette el a bal lábát. Ruletten, válaszolta neki, mást nem akart mondani. A férfi közben az üvegszemét tisztogatta, dúdolgatott, motyogott. Azt aka­rom, hogy csillogjon” (130.).

Az Aludnod kellene kegyetlenségének a témaválasztás csupán egy összetevője. A szö­veg felépítése, a tudatosan pontos és csontig lecsupaszított mondatok, amelyek rövidebb szövegegységekbe rendeződve fejezeteket al­kotnak, fokozzák a fullasztó hatást. Gyakran hiányoznak a nyelvtanilag helyes írásjelek – például mondatvégi helyzetben kizárólag pont szerepel, a párbeszédek jelöletlenek –, ami ugyanezt a funkciót tölti be. Vélemé­nyem szerint a fokozás viszont néhány pon­ton túlzottá és erőltetetté válik a baljós jelek, érzetek, természeti jelenségek felsorakoztatá­sa által. Például ilyen az a részlet, amelyben a Féllábú a viharos időben titokban Szandrát figyeli: „Érezte, hogy ezen az éjszakán vala­minek történnie kell” (75.).
Váltakoznak a leíró és az elbeszélő jellegű rövid szakaszok: előbbiek elsősorban a telep­re vonatkoznak, azon belül is túlnyomórészt az időjárásra és az élettérre, utóbbiak pedig a rég- és közelmúlt eseményeit adagolják. A múlt mintha színesebb és élhetőbb világot mutatna a még színesebb és még élhetőbb jövő reményével, amiből annyi sem maradt, mint az elásott gyerekjátékok, amelyek kifor­gathatók a földből.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Paszmár Lívia, Irodalmi Szemle Online, 2014. okt. 2.