A fent említett nívó rejti a kötet egyik sarkos csapdahelyzetét is. A széles életkori, földrajzi, társadalmi palettán szóródó szereplők-narrátorok voltaképp mindvégig ugyanazt a delejező nyelvet beszélik, így a narráció egyrészt reflektívebb lesz: igazán éles eseménysorokról aligha számolhatunk be. Másrészt a különböző tudatok is monolit és folyamatos tömbként jelennek meg – vagyis mind a szövegvilágok, mind az őket megképző beszéd is egyneműnek tűnik. Ezt valamelyest árnyalja a szaknyelvi szókincsek beszélőjükre valló, avatottnak tűnő használata, ugyanakkor a kívülállónak a hangsorból következő asszociációkon túl keveset mondanak az olyan hasonlatok, mint pl. „az ég alja bepirosodott, mint a légnyüves juhok szeme fehérje” (Járni lehet a tetején). A fülszöveg többes szám első személyű ragozását komolyan véve így az önértésre törő olvasóban felmerülhet a kérdés: ennyire egyformák volnánk? Innen nézve szembetűnő, hogy a kötet szereplői jobbára nem eleve összetartozásukat problematizálva taszítják egymást saját végleteikig (nem véletlenül olvashatjuk Dosztojevszkij nevét a 42. oldalon, és nem véletlenül olvassa őt egy, az elbeszélőtől különböző szereplő), hanem eleve össze nem illő mivoltukat megtagadva vállalják összezárt helyzetüket. Talán innen a hasonulás, aminek eredményeképpen nemcsak a pokol marad ki a beszélő(k) perspektívájából, de szinte bármifajta sokszínűség is démoni illúzióként gondolható csak el.

Mindazonáltal szélsőséges helyzetekben nincs hiány, a biztos hang reszketés nélkül számol be szerelemről, válásról, liliomtipró múltjával zsarolt edzőről, halálról, anális szexről, azonban a spektrum színezése aggályosan kerül mindent, ami vásári vagy romantikus lehetne: Bagi Zsolt kategóriáival szólva, itt minden rejtély puszta információhiányként lepleződik le a mindvégig jól működő nyelv voltaképp redundáns kísérőjeként. „Soha még nem emeltem kezet senkire – de akkor, úton a város felé megnyugtatott a gondolat, hogy az a voniga ott fekszik mögöttem a platón. Itt van velem most is. Vízszintes és hűvös, mint a munkában megfáradt, alvó emberek.” (Kinderszenen: Tárnaszentelés) Szinte lényegtelen, hogy – mint az iménti idézetben – zárlathelyzetben vagy a kidolgozás mozzanatai során olvashatunk ilyen részleteket: „Tekintete gyöngéd figyelemmel rajzolta körül anyám mozdulatait. Mit szólna anyám, ha elmondanám, hogy egy ideje lázba hoz, ha vékony nőknek nagyon nagy a mellük. Persze akkor észrevenné, hogy Lem nem egészen ilyen.” (Csonka, jól sikerült), ahogy az általánosabb érvényű megállapítások sem szorulnak az előzmények hitelesítésére. „Nem is sejti Lem, mit érzek azok iránt a férfiak iránt, akikkel régebben együtt élt, és hogy a féltékenységben mennyi az igenlés.” (Ida néni hegedűszín haja) Azonban – minthogy adva van az elbeszélő mozdíthatatlan, gyakran retrospektív helyzete – ez a nyelvi erő szinte maradéktalanul hárul az olvasóra, a szereplőket, a cselekményt csak elvétve katalizálja.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szolcsányi Ákos, Kulter.hu, 2015. okt. 7.