Kamaszok száguldanak egy sportkocsiban az éjszaka közepén. Már az első néhány oldal után halál és pusztítás jár a nyomukban, de ők csak hajtanak tovább – és viszik magukkal az olvasót is. Mert bármennyire kézenfekvő volna menekülni a regény kegyetlen világából, a könyvet letenni szinte lehetetlen. Ezt pedig Totth Benedek éri el olyan stílussal és dramaturgiával, amelyért most a legjobb elsőkönyvesnek járó Margó-díjat is megszavazták neki. A Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával pedig könyvéből hamarosan film is készül.

10 évig dolgozott a Holtversenyen, és ahhoz, hogy így tudja bemutatni ezt a világot, íróként Önnek is benne kellett élnie. Úgy tudom, volt, hogy szabadulni is akart belőle.

Biztos van ebben egy nagy adag önsorsrontás is. Több ötletem is volt, több történet, amiket szívesen elmeséltem volna, de valahogy mindig ennél kötöttem ki. Ez valahogy újra meg újra megtalált. Aztán egy idő után mániává vált, megszállottság lett belőle. Hiába próbáltam más irányba menni, ezt nem tudtam elengedni. Kényszerből néha muszáj volt, mert tényleg nem tudtam ebben a világban létezni napi szinten. Voltak nagyobb szünetek, de a végén muszáj volt kiírnom magamból ezt az egészet, hiszen nem tudtam se letenni, se benne lenni. Ez fura, kettős állapot volt, feszített ez az ellentmondás. Aztán sikerült egy végpontra eljutni - az ugyan még köszönőviszonyban sem volt a jelenlegi változattal, de már be volt fejezve, volt eleje, közepe, vége. 

Mi az pontosan, ami időről-időre újra megtalálta? Ez a konkrét történet, vagy az, ami mögötte van: az abszolút nihil felé hajló, kiüresedett világ? 

Igazából ez a történet tért vissza ezekkel a szereplőkkel, mindenestől. Nem volt egy tudatos elhatározás a részemről, hogy megírjam a nihilt, csak voltak ezek a figurák, és ők vittek magukkal, ők raboltak el. Túszul ejtettek. (nevet)  

Az ilyesmi nem áll tőlük messze… De a regényt már évekkel azelőtt elkezdte írni, hogy 2008-ban megtörtént volna az a kegyetlen kamaszgyilkosság Kaposváron, amelyet sokan a történet alapjának tekintenek. Időközben ért össze a két szál? 

Valahogy úgy, igen. Már előbb elkezdtem ezt a könyvet, sokféle változat volt, sokféle befejezéssel, sok irányba ment a történet. A kaposvári gyilkosság után úgy gondoltam, hogy azt valahogy bele kell írni, mert ez olyan borzalom, amiről beszélni kell. (Kaposváron 2008-ban a 17 éves Szabó Józsefet két osztálytársa, akikkel baráti viszonyban volt, brutálisan megkínozta és megölte egy derítőnél – faktor.hu) Nem tudom, hogy ez-e a megfelelő eszköz, vagy jó megoldás-e erre, hogy erről beszéljünk, de ennek a regénynek a világa nyilván könnyen összeilleszthető ezekkel a valós eseményekkel. Azért én nagyon bízom abban, hogy van a Holtversenynek ezen a referenciális olvasaton túl egy másik szintje is. Ezt a könyvet sokáig és sokan függetlenül olvasták ettől az eseménytől. Gonosz dolog az irodalom, hogy kisajátít ilyen tragédiákat, de talán arra mégis jó eszköz, hogy beszéljünk ezekről a borzalmakról. Mert ha erről nem tud szólni az irodalom, akkor nem is tudom, hogy miről kellene szólnia, hogy miről lehetne beszélni.  

Végzett kutatómunkát írás közben? 

Nem, semmit, nem. Annyit tudtam, amennyihez bárki hozzáférhet. Nem is gondoltam, hogy a konkrétumokba ennél mélyebben vagy részletesebben bele kellene menni. Nem akartam egy Truman Capote-féle Hidegvérrel 2-t írni. A szövegből is hamar kiderül, hogy nemcsak erre a bűntényre, hanem mindenféle egyébre is vannak utalások. Ez leválik a konkrét valóságról, és egy tudatfolyam-szerű történetté válik, valójában arról, hogy az elbeszélő fejében hogyan létezik az, ami őt körülveszi: hogyan szeretné, vagy hogyan tudja látni a történet bármely aspektusát. Ráadásul azért ez a narrátor nem egy megbízható fiú. Szeret vetíteni, hogy mást ne mondjak.

Azt a fajta hangot, amelyen megszólal a narrátor, hogyan sikerült megtalálnia? Hogyan tudta ilyen hitelesen megszólaltatni a kamaszok nyelvét?

Ez sem tudományos kutatás eredménye, ez nem egy szociológiai igényű munka. Bizonyos részei persze tudatosak voltak, és sok kísérletezés kellett hozzá, de nem feltétlenül ennek a korosztálynak az alapos tanulmányozásával jutottam erre az eredményre. Az jó érzés, ha ez hitelesnek tűnik. Később én is elkezdtem jobban figyelni az utca fiataljait, és néha tényleg kísérteties a hasonlóság. De magának a nyelvezetnek a kialakítása nem ebből az irányból táplálkozott elsősorban, hanem a műfordítói gyakorlatomból. Nagyon sokféle szöveget kellett fordítanom, és egy idő után, ha az embernek sokféle stílusban kell írnia vagy újraírnia dolgokat, akkor rájön, mi tetszik vagy fekszik neki jobban. Valahogy nekem ez a stílus, ez a regiszter mindig könnyebben, természetesebben jött, mint más dolgok. Ez lehetett az oka, hogy amikor a magam szájíze szerint írhattam, és nem volt olyan kötelező viszonyulási pont, mint egy eredeti mű, akkor szabadjára engedhettem magam. Lehet, hogy ijesztő, de ez lett az eredménye. (nevet)

Más, a műfordítások során megismert stílus nem hatott Önre ennyire?

[...]

A válasz és a teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Verasztó Annamária, Faktor.hu, 2015. okt. 18.