(kiadvány: Éles)

A megjelent részletek és Tompa Andrea fülszövege nyomán némi aggodalommal vettem kézbe Potozky László első regényét, az Élest, tartva attól, hogy az egyetemista fiú pokoljárása egy véget érni nem akaró kocsmatúrához lesz fogható, ahol az alkoholba és önnön céltalanságába belefáradt tekintetekkel egyenes arányban csökken majd az önreflexióra való igény arra, hogy ne csak megmártózzunk, hanem szét is nézzünk kicsit napjaink nagyvárosi mocskában. Aztán hamar láthatóvá vált, Potozky nem az a szerző, akit saját teremtményétől kell félteni. Főhős-elbeszélője szerencsére rendszerint megtartja a két lépés távolságot önsorsrontó viselkedésétől, és ha ezekből a kitekintésekből nem is származik jellemfejlődés, ahogy a főhős számára a végigkövetett négy év pontosabb megértésre sem nyílik valójában tágabb perspektíva, a merülésnek ez a tanulságnélkülisége mégis meglehetősen tanulságos. Felcímkézve az Éles valóban lehetne a magyar Nullánál is kevesebb, ahogy az egyik könyvheti beharangozó is megjegyzi, habár egy közelebbi összehasonlításban már alighanem a különbségek lennének inkább szembetűnők. Egy bizonyos: mindkét könyv felkínálja egy kultúrkritika szagú generációs regény olvasatát (többek közt azzal a különbséggel, hogy a jellegzetes ellisi felülnézeti iróniának alapvetően kevés nyomát találni Potozky regényében), kérdés azonban, hogy az Éles mennyire kíván valóban az lenni. Kissé elhamarkodott értelmezői manőver volna Potozky könyve alapján a mai húszas éveiben járó nemzedék általános válságáról beszélni, az viszont tagadhatatlan, hogy szépen a sarokba vágja a gondtalan egyetemi évek vaskos közhelyét („ezeknek az egyetemistáknak semmi gondjuk az életben” — 123). Miként a Less than zero napbarnított Los Angeles-i aranyifjai, úgy a főváros garzonokban tengődő, a szemináriumok helyett a kocsmákat látogató, féktelenül bulizó egyetemista rétege is kellő okot adhat az aggodalomra.

Habár a regény nem hangsúlyozza túl a fiktív világ referenciális vonatkozásait, távolról sem utánképezhetetlen a közép-kelet európai (többek közt Budapest és akár Kolozsvár nyomait is magán viselő) nagyváros azon arca, melyet hiába keresnénk a turistacsalogató brosúrákban. Lecsúszott vagy lecsúszófélben lévő figurák népesítik be a regény züllött, hanyatlásuk ábrázolásában kissé túl is járatott tereit: málló vakolatú kocsmák és lepukkantságban egymásra licitáló albérletek — minden bizonnyal sokak számára ismerős — világa ez. Ahogy a szerző egyik interjújában említi, sűrített, de valóságszagú ez a miliő a benne talajvesztett életekkel, s ebben többé-kevésbé egyetérthetünk. Még az olyan, dramaturgiai szempontból így-úgy megokolható túlzások fölött is napirendre tudunk térni, hogy az egyetemről legfeljebb derengő emlékeket őrző főhőst úgy veszik fel csont nélkül ösztöndíjas doktori képzésre, hogy saját bevallása szerint „egyik alkalommal például Katje fénymásolataiból kezdtem a másnapi kollokviumra magolni, a kurzus nevét se tudtam, nemhogy a tematikáját.” (87) A fiatalok sorsának alakulását jellemző lefelé tartó spirál hihetősége a regény egyik kulcsa, és itt a szerző érezhető szakmai magabiztossággal tartja kezében a gyeplőt. A forgatókönyvben nem történik semmi váratlan, oda nem illő, mégis várakozással tölti el az olvasót az egymásra következő események nyomon követése, azé az úté, amelynek során Katjéék nemhogy tisztábban látnák, merre is haladnak, hanem egyre jobban belegabalyodnak rossz döntéseik következményeibe. Ám épp a környezet komor valószerűsége és a benne élők reakcióinak, eleve kudarcra ítélt válságkezelő technikáinak a hitelessége miatt lesz a legkézenfekvőbb magyarázat szociokulturális természetű arra a kérdésre, hogy vajon miért nem képes a történet során jóformán egyetlen szereplő sem legalább minimálisan értéktelített létezésre. A regény ugyanis nemigen dolgozik olyan hatáselemekkel, melyek elbizonytalanítanák a célnélküliség nagyon is evilági jelenségekre visszavezethető okait, mint például a kedvezőtlen munkaerőpiaci helyzetből következő (mégoly elkendőzött) pályaválasztási szorongás („Katjét kicsit se izgatta, hogy manapság jóformán még munkanélküli se lehet az ember diploma nélkül” — 132), vagy a lényegében nem létező követhető felnőtt szerepminta. Így azonban fennáll a gyanú, hogy a regény túlontúl szűkre szabja saját lehetséges értelmezési tartományát, és ahogy fogynak a lapok, egyre nehezebb másnak látni a regényt, mint napjaink egy feltűnően komorra festett tablóját, amelyben (elsősorban, de nem kizárólag) a húsz-huszonötös korosztály nyílegyenesen tart az elmagányosodás felé. Az Éles esetén az olvasó óhatatlanul pszichologizálni kezd, mikor az alkalmi prostitúcióból, majd szervezett rablásokból élő bölcsészlány szüleinek a gazdasági válságra adott, ezúttal meglehetős iróniával szemlélt, önazonosnak aligha tekinthető válaszait látja maga előtt, ami amellett, hogy tovább súlyosbítja a generációk közti bábeli zűrzavart, még az anyagi helyzet további romlásához (és így közvetetten Katje és az elbeszélő fokozatos lesüllyedéséhez) vezet. („Katje szülei […] nem csak anyagilag omlottak össze, az apu belefogott egy világmegváltó piramisjátékba, auralátó szemüveget, meg rontás elleni energialekvárt próbált rásózni mindenkire, mert az újra van most szüksége az embereknek, a jövőre, az anyu meg spirituális téren kezdett fejlődni, a kozmoszból érkező üzenetek tanát kombinálta őrangyaltréninggel, de a házi kassza továbbra se jött rendbe” — 44.)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Herczeg Ákos, Műút.hu, 2015. nov. 7.

Megjelent a Műút 2015053-as számában