Danyi Zoltán A dögeltakarító című regénye a cselekmény szintjén egy olyan férfinak a
töredékes, szakadozott, útvesztő-szerű története, aki katonaként részt vett a délszláv háborúban és a
háború után keresi a helyét a világban. Ő az, aki egy ideig dögeltakarítóként dolgozik az észak-
szerbiai utakon, de „az is ő”, aki benzint csempész a szerb-magyar határon, aki Amerikába akar
menni, és aki monomániásan keres megfelelő füzeteket, hogy írni tudjon minderről. A Berlin-
Budapest-Belgrád-Split négyszögben és nagyjából az Ayrton Senna halála és a regényben
természetgyógyászként megnevezett háborús bűnös, költő és pszichiáter, Radovan Karadzsics
letartóztatása közötti mintegy 15 éves időintervallumban vándorló főhős identitása azonban
rendkívül bizonytalan, az is csak késleltetve, a mű közepe táján derül ki, hogy „jugoszláviai
magyarnak” született, és éppen az a regény nagy talánya, hogyan azonosítható ez a névtelen alak,
aki a műben mindvégig beszél.
„…nem tudja ezeket a dolgokat elmondani a magyaroknak”  mondja az elbeszélő-főhős a
II. János Pál pápára hasonlító spliti öregembernek a regény utolsó, A tenger című fejezetében, és ez
a mondat lehetne a könyvről szóló elemzés mottója is. Ez a regény ugyanis, bár jól felismerhetően
kapcsolódik a vajdasági/ex-jugoszláv és a magyarországi kortárs irodalmi kódokhoz is, egyaránt
párbeszédbe lép Domonkos István, Tolnai Ottó, Végel László és Kertész Imre, Krasznahorkai
László vagy Barnás Ferenc szövegvilágaival, hogy csak néhány szerzőt említsünk a közvetlen
„rokonai” közül, az ismerős kódok azonban sok esetben jelentősen transzformálódnak, nem egyszer
radikálisan átértelmeződnek a műben. Irodalmi értelemben ismerős terepen járunk akkor is, amikor
az ex-jugoszláv magyar hős beszédében-gondolkodásában megjelenik az idegenség, a különbség
érzete és tapasztalata, nem csak a szerbekkel és a horvátokkal, hanem Magyarországgal és a
magyarországi magyarokkal kapcsolatban is. A kisebbségi mentalitás és léthelyzet azonban csak az
egyik vonulata a műnek, egyike a regényt alkotó „párhuzamos történeteknek” és narratív
mintázatoknak. A hadszíntereket megjárt hős olyan eseményeknek részese és szemtanúja, amelyek
nem múló testi-lelki tünetekkel járnak: súlyos gondjai vannak az emésztésével, nem tudja
szabályozni-kontrollálni megfelelően az ürítés folyamatait, a belei állandóan fel vannak fúvódva,
végtelenül magányos, abszolút nincs szerencséje a nőkkel, szegény és kiszolgáltatott, a legtöbb
dolgában bizonytalan és döntésképtelen. Sodródó antihős, aki valójában nem is nagyon tart igényt
mások együttérzésére, akinek a világ, a már emlegetett európai városok inkább tűnnek
nekropoliszoknak, az örök „pestis sújtotta Velencének”, mint a háború járványa után újraéledő,
túlélő civilizációknak. A dögeltakarító egyike a „holt lelkeknek”, akik nyugtalanul vándorolnak az
európai utakon bizonytalan tervektől vezérelve és rettenetes emlékektől űzve.
Ennek a nagy mesterségbeli tudással és különleges érzékenységgel megírt regénynek talán
az egyik legnagyobb bravúrja a narratív szólamokkal és visszatérő retorikai szekvenciákkal való
játék. Bár végig ugyanaz a hős beszél vagy gondolkodik, ez a „belső monológ” vagy tudatfolyam a
bonyolultan egymásba fonódó, egymásra torlódó idősíkok miatt mégsem lesz homogén. A
különböző narrációs technikák váltogatása miatt pedig az olvasónak az a benyomása keletkezik,
mintha az, aki beszél, mégsem lenne azonos önmagával. A regény olvasása során végig ott
visszhangzik a nyugtalanító becketti kérdés, hogy vajon ki mondja ebben a műben azt, hogy „ő”,
saját magára vonatkoztatva. (Beckettre amúgy történik is ironikus utalás az első fejezetben: „hogy
ne rotyogtasson annyit, mint az elmúlt napokban, amikor telifingotta már jóformán egész Berlint,
mint ahogy Beckett fingotta teli annak idején Párizst, hát igen bizonyos tekintetben nagy elődök
nyomában jár, gondolta” 63.)
A függő beszéd, vagyis a narrációnak az a típusa, ahol jelzésszerűen megjelenik a hős
gondolatainak vagy beszédének közvetített volta („mondta”, „gondolta”) az első fejezetben olyan
szekvenciákban valósul meg, ahol a hős valakihez beszél: a kórházban az ápolóhoz, a klosárhoz a
berlini utcán, a színésznőt helyettesítő jégkockákhoz a szabadkai színház büféjében. Ezek az
elbeszélt monológok, miközben látszólag párbeszéd-szituációban, potenciális interaktív helyzetben
jönnek létre, valójában leleplezik a hős teljes magányosságát: az ápoló rég kiment kórteremből, a
klosár alszik, a rajongott színésznő pedig, bár ígéri, nem tér vissza hozzá a bárban. Beckett A
megnevezhetetlen című regényének narrátora tudja, hogy nincs hallgatósága, a dögeltakarító ehhez
képest képzeletben folyton megteremti magának a dialógus-helyzeteket. Sajátos vágy- avagy
kényszer-vezérelt narratíva jön így létre, vágy és kényszer a kimondásra, a kifejezésre, az ön-
megmutatásra, ám a hős előbb-utóbb mindig kénytelen szembesülni azzal, hogy valójában nincs
senki, aki hallgatja.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mikola Gyöngyi, Kalligram.eu, 2015. dec. 7.