Beck Tamás publicista, verseiért kapta meg tavaly a Petri-díjat. Eddig neves folyóiratokban, antológiákban publikált, a Magvető Kiadó idén egyszerre jelentette meg novellás- és verseskötetét.

- Ilyesmire talán még nem is volt példa. Hogyan született a két könyv?

-  Bő tíz év termése található a két könyvben. Talán a maximalizmusom miatt nem törekedtem kötetre nagyon sokáig; inkább minél több publikációt akartam felmutatni, minél rangosabb folyóiratokban. A kötetekben szereplő művek mindegyike átment valamely szerkesztőségi szűrőn, megjelent valamelyik szépirodalmi orgánumban. Amikor a Magvető egyik szerkesztője megkeresett, hogy novelláimat talán érdemes lenne kötetbe rendezni, gondot is jelentett számomra a nagy terjedelmű anyag összegyűjtése, pláne ciklusokba rendezése. Tulajdonképpen eldöntött tény volt novelláskötetem kiadása, amikor váratlanul megkaptam a Petri György-díjat. Az elismerés része, hogy a díjazott első verseskötetét kiadja a Magvető Kiadó. A költemények összegyűjtése, szelektálása persze újabb munkát jelentett nekem és a szerkesztőknek. A véletlenek egybeesésének köszönhető tehát, hogy tavasszal egyszerre jelent meg líra- és prózakötetem.

- Az Isten szemtelenül fiatal prózakötet és a Más él benned verseskötet szinte ugyanazzal a borítóval jelent meg. Az jutott eszembe, hogy „ikerkönyvek”, a címlapokon ugyanis, amit Baranyai András tervezett, férfifej sziluettet látunk, olyat, amilyen a Facebook-on profilkép is szokott lenni, ha valaki nem tesz fel fotót. A szerző neve és a könyv címe bele van írva a sziluettbe. Mit jelent ez magának?

-  Jó a Facebook-os hasonlat. A borító által sugallt anonimitás jelentheti egyfelől azt, hogy lényegtelen a szerző személye; a kötetekben szereplő műveket írhatta volna a Földön jelenleg élő hatmilliárd ember bármelyike, hiszen általános, mindenkit foglalkoztató emberi problémákat közelítek meg általuk. A férfifej sziluett másrészt utalást tesz a szépirodalmi alkotás folyamatában tetten érhető alázatra. Írás közben a szerző identitása nem tolakodhat agresszíven előtérbe, voluntarista módon nem lehet papírra vetni például egy költeményt. A kész szöveg tulajdonképpen már a tudatalattiban összeáll, ez a tény összefügg talán az úgynevezett „autonóm komplexus” Freud által leírt jelenségével. Az ihlet pillanataiban mindössze az történik, hogy médiumként a tudat szintjén is megjelenítem a tőlem de facto függetlenül elkészült művet.

-  Próza, líra – ugyanaz a szerző. Érdekelne, hogyan lép kölcsönhatásba a két műfaj. Mitől függ, hogy mi kívánkozik versbe és mi prózába?

- A lírai, illetve epikai művek két, egymástól teljesen eltérő létmódot reprezentálnak. Elmondható egyszersmind, hogy a lírikus személyisége szignifikánsan különbözik a novellistáétól. Népes persze azoknak az alkotóknak a tábora, akik több műfajban is maradandó életművet hoztak létre. Nem túlzás talán, ha privilegizált helyzetet tulajdonítok ezeknek a művészeknek, mert mintegy több személyiséggel is rendelkeznek. Tapasztalatom szerint egyébként a tartalom meghatározza a formát. Léteznek például problémák, amelyekhez nem nyúlhatok a líra közvetlen eszközeivel. Ezeket áttételes módon jelenítem meg. A távolságtartáshoz pedig inkább az epika eszköztára ad lehetőséget.

-   A novelláskötetben többnyire családi, kapcsolati konfliktusokról, szorongásról, félelemről ír, arról, hogyan hatnak a jelenre a múltbéli terhek.  A Menekülők című novellából veszem a képet: mintha egy rangrejtve utazó pszichiáter figyelne a kötetben. Jól sejtem?

[...]

A válasz és a teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Szepesi Dóra, Könyv7.hu, 2015. dec. 23.