A héten jelenik meg Bereményi Géza Versek című kötete. Bizonyos dalszövegei már a “sapkát viselő években” is versek voltak, de ez a hetvenes évek szűk levegőjében, a mosókonyhákban és a dohányfüstös albérletekben nem látszott pontosan. Bereményi Gézával beszélgettünk.

POÓS ZOLTÁN – 061.hu

A verseskönyved válogatás, rekonstrukció vagy inkább emlékkönyv?
Ki akartam válogatni azokat a dalszövegeket, amiket versekké szeretnék nyilvánítani. Egészen más ugyanis olvasva, mint hallgatva. Van olyan dalszöveg, amelyik gyöngébb énekelve, olvasva viszont új értelmet nyer. Azért versek a címe, mert verseknek gondolom ezeket.

Volt utólagos beavatkozás? Esetleg Cseh Tamás a ritmus miatt berakott egy személyes névmást…
Nem, soha. Tamás mindig úgy énekelte, ahogy leírtam. Én nem szóltam bele a zenéjébe, ő nem szólt bele a szövegeimbe. De nemcsak Cseh Tamásnak írt szövegek találhatóak a kötetben, van olyan, amit külön versnek írtam. Akik nem ismerik hangzó anyagként, azoknak is szerettem volna versélményt okozni.

Az Egy debreceni lány mondta eredetileg Udvaros Dorottya Átutazó című albumán szerepelt Tegnapi bánat címmel. Miért változtattad meg a címét?
Mert ez egy debreceni lánynak volt a kedvenc dalszövege, és ő magára ismert ebben, és tulajdonképpen róla is szólt. Ciklusokba rendeztem a verseket, és így váratlanul új értelmet is nyertek. Az egyik ciklus a szerelemről szól, abban található az Egy debreceni lány például. Tisztázni szerettem volna, hogy ezt egy nő mondja, hogy ez egy női vers.

A Désiré-verseknél tartottad az 1978-as album struktúráját, vagy a többi Désiré-vers új helyzetet teremtett?
Mindent újragondoltam. Az Antoine és Désiré címet azért tartottam meg cikluscímnek, mert őket nagyon jól lehetett használni. Az Egy ember életével kezdődik, de az nem én vagyok, csak félig… Egy ember életét születésétől kezdve kronologikusan dolgozza fel a könyv egészen öreg koráig, szóval, ez egy életregény versekben elbeszélve. Az Antoine és Désiré-ciklus objektív líra, két bohócról szól, akik különböző bohóctréfáknak és tanulságos és kicsit bugyuta tanmeséknek a résztvevői, amikben benne van a koruk és a nemzedékük is.

Biztos lesznek olyanok, akik benyújtják a „hiánypótlást”, mert kimaradtak a kedvenceik…
A szerző jogos önkénye ez. Azok a szövegek kerültek be, amiket én verseknek ítéltem, versre ítéltem.

Szerintem maradtak ki olyan szövegek, amik erősebbek, mint amik belekerültek…
Ezt te csak képzeled, mert először énekelve hallottad ezeket a verseket, és benned még ott van a zene… Szóval, lehet, hogy nem leszel jó versolvasója ennek a verseskötetnek. Kifejezetten olyan embereknek szántam a könyvet, akik még nem hallották énekelve. Ha versolvasóvá tudsz válni – amiben segít a ciklusra osztás – akkor nyert ügyem van.

Meg sem fordulna a fejedben, hogy akár felkérd Udvaros Dorottyát, Básti Julit, vagy éppen Cserhalmit, hogy szavalják el a dalaikat immáron versként?
De, megfordult a fejemben, de sosem értek rá. Úgy szerettem volna bemutatni, hogy ők mondják el a verseket.

A Frontátvonulás egyik legszebb dala, a Születtem Magyarországon a verseskötetben is szituálva jelent meg. Mi indokolta, hogy „helyzetbe hozd” a verset?
Mert így illettek nagyon jól az Antoine és Désiré ciklusba, de a Frontátvonuláson Vizivel és Ecsédivel szerepel. A szerző jogán kicseréltem a neveket, és így szituáltam. Szerettem volna kicsit eltávolítani a daloktól.

Ezt a dalt egy fiatalember 1986 őszén előadta egy vidéki kollégiumban, és a „kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul” sor miatt megvádolta a kollégium vezetése: azt terjeszti, hogy Magyarország szovjet gyarmat lesz. Ha a megjelenés után három évvel ilyen indulatokat váltott ki a vers, akkor egyáltalán hogy adhatta ki az MHV?
Az idő múlásával rájöttem, hogy miről volt szó… Az iróniát senki nem használta, sem az ének sem a vers műfajban. Az irónia Szókratésznél szerepel először, aki nagyon komolyan kérdezett komolytalanul, és nagyon komolytalanul kérdezett komolyan. A lírai személy, aki elmondja a verseket, csaknem mindig használja az iróniát. Ha akarom hús, ha akarom hal. Ez abban a korban nagyon furcsán hatott. És nem holmi ravaszkodás miatt, hogy átcsússzon a cenzúrán, hanem eleve így születek. Kezdetben úgy álltunk hozzá, hogy ezeket a dalokat nyilván senki nem fogja hallani, egy szűkebb társaság humorára bíztam a dalokat. És aztán csak kiderült, hogy másokat is érdekelnek, sőt akár publikálni is lehetne a dalokat. Hat évvel a közös munka kezdete után jelent meg az első lemezünk. Az irónia dühítő is tudott lenni , hiszen Szókratészt az iróniája miatt kapott méregpoharat, azaz ítélték halálra. Azzal vádolták, hogy megrontja az ifjúságot.

Annak idején számos kulcsfontosságú dalt nem raktatok lemezre, pedig 1980-ban nem volt tudható, hogy lesz-e még következő. Bizonyos számoknak a hetvenes évek elejéről több albumon is lett volna helyük…
Ez fel sem merült. Nem volt cél a megjelenés. Ugyanolyan örömmel fogadtuk volna a betiltást, mint a megjelenést. A megjelenés is rossz volt. Nem volt öröm. Nekem legalább is nem volt öröm. Tamásnak lehet, hogy öröm volt. Őt megszerették. Én kifejezetten féltem tőle, és be is jött egy-két rémképem.

Milyen rémképek jöttek be?

[...]

A válasz és a teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Poós Zoltán, Nullahategy.hu, 2016. jan. 17.