Néha érdemes megnézni, milyen leveleket tesz a drótposta az egyéb mappába. Szerencsére tavaly tavasszal így tettem, ekképpen minimális késéssel olvashattam a New Yorkban élő Röhrig Géza levelét. Géza nekem akkor még csak egy név volt, vezetékneve hangzásában mindig is titkot éreztem, valami korszerűtlenséget, és ezt keresztneve csak erősítette, ráadásul így első nemlátásra sem volt benne túl sok gézás.

Röhrig Géza ekkor csak egy név volt, és távoli szöveg. Verseit olvastam itt-ott; a csupa kisbetűre, azok szögesdrótszerű idegenségére és idegességére emlékszem. Hallottam is róla, hogy New Yorkban él, hullákat mos. És maradt, ami maradt: a kései nyolcvanas, nagyon korai évek legendás figurája, a poszt-Dixi-korszak hőse. Aztán egyszer csak Röhrig Géza egy arc is lett. Nem is akármilyen.

Tavaly áprilisban láttam az első képeket a Saul fiáról; a legelső kép egy fénykép volt, azóta mint plakátkép a film egyik ikonja. A közeli arc. És ennek a közelnek a mérhetetlen távolsága. Tanúk vannak rá, rögvest feltűnt, mennyire hasonlít az amerikai színészre, Mark Ruffalóra. Ezt Röhrig később testmagassági különbségekkel cáfolta. Ekkor még nem tudtam, hogy az idei Oscar-gálán egymás mellé lehet állítani őket. Ekkor még elég sok mindent nem tudtam.

Az első levélben Géza megírta, szeretné nekem odaadni a következő verseskötete kéziratát. Én viszonylag ritkán járok Bronxba, de ő meg majd jön Pestre. Május elején találkoztunk. Hatalmas szakáll, picike szemüveg. Nagy csomag, melynek árnyékában olyan picinek tűnt maga az ember. Délután volt, odaadta a kéziratot, elkezdtünk beszélgetni. Észre sem vettük, hogy eltelt az idő. Nekem már sietnem kellett vietnami levest enni B.-vel a Nagymezőben. Elkezdtem öblögetni, hogy nekem most már mennem kell, fontos programom van. Ő szabadkozva mondta, neki meg indul a repülője Milánóba, onnan megy Cannes-ba. Kifelé menet kért tőlem egy Bodor Ádám-kötetet, hogy legyen ott valami normális tevékenysége is. Két nap múlva világhírű lett, engem meg B. aznap meghívott a vietnami levesre.

Ez volt az a pont, amikortól külön tudom datálni a filmidőt és a könyvidőt. Mind a kettőnek meglett a maga ideje. A film elindult a maga útján, a könyv pedig elkezdett érni, erjedni; tágulni és csiszolódni. Sok elengedett címváltozat után betoppant a végleges: Az ember, aki a cipőjében hordta a gyökereit. Ez a kötet egyszerre brutális és érzékeny, letaglózó és közvetlen. Fő témája az identitás törékeny mivolta. Erre utal a cím is: az ember otthonosságát miképpen és hol találhatja meg, elsősorban saját magán belül? Úgy, hogy ezek a gyökerek ne akadályozzák, ne botoljon meg a lépteiben. Egyéni és családi tragédiák rengetegébe vezet be minket Röhrig, de közben fogja a kezünk, halljuk a magas hangját. Gyilkosság, árvaság, árulás. Sebek és sérülések. Kitaszítottság. Ezek a versek közelről mutatják meg az áldozat összetettségét, azt, hogy az áldozatban is ott van a rossz, a bestiális, az akarat; ott van benne – ha fogyóban is – az ember.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szegő János, 168ora.hu, 2016. febr. 28.