Potozky László tavaly megírta azt a generációsnak is mondott regényt, amelyben az Y-generáció tör-zúz, alkoholizál, bulizik és feléget maga körül mindent, hogy aztán elmerenghessen a nyomor kellős közepén az újrakezdés lehetőségein. A regény komoly népszerűsége sok kérdést felvetett arról, hogy vajon mi is rejtőzik a manapság sokat boncolgatott Y-generáció rétegei mögött, és hogyan is látják ezek a fiatalok a múltat és a jelent, amiben élnek. Ezekről, illetve az első irodalmi sikerekről, a jövőről és az ijesztő felnőtté válásról beszélgettünk a szerzővel.

A tavalyi év egyik slágerkönyve volt harmadik könyved, az Éles. Olyanok is a kezükbe vették, akik nem olvasnak szépirodalmat, sorra jelentek meg róla a kritikák, és valahogy mindenkinek volt róla véleménye. Számítottál ekkora sikerre?

Hazugság lenne azt mondani, hogy nem szerettem volna, hogy sikeres legyen a könyv, jó érzés, hogy egyesekre tényleg hatást gyakorolt. Leginkább annak örültem, hogy a velem egykorúak is olvasták, és hogy jó páran megtalálták benne a saját világukat. No meg beindított egyfajta diskurzust, van, aki cáfolta a könyvben leírtakat, más viszont hevesen bólogatott rájuk. Az olvasói visszajelzések alapján elég jól fel lehet mérni, ki mit látott eddig az életből, ez a könyv ugyanis nem középarányost nyújt a kortárs mindennapokból, hanem a szélsőséget, a perifériát jeleníti meg. Van egy elméletem: ha egy generációnak az esszenciáját akarjuk bemutatni, akkor a szélső pólusait kell megvizsgálni, a középút, a konvencionális annyira nem érdekes, legalábbis számomra.

Tudatosan generációs látleletet akartál nyújtani a könyveddel, vagy csak a végeredmény lett ennyire pontos és hatásos?

Igazából munka közben jöttem rá, hogy az Éles korkép is. Amikor elkezdem írni, nem az volt bennem, hogy akkor most összerántok egy korrajzot valami szélsőséges közegbe ágyazva. Ha a hatvanas-hetvenes évek Amerikájára gondolunk, az első, ami eszünkbe jut, a hippik és a vietnámi háború. Ami ezek között van (például a zselés hajú Cadillac-huszárok meg a pomádés csajok), az unalmas, legalábbis számomra egyáltalán nem érdekes. Valahogy így vagyok a mával is, engem a szélsőségek érdekelnek, számomra ott van az igazság, ahol a féktelen bulizás együtt lakik a totális elkeseredettséggel. Ez a kettősség nagyon jellemző azokra, akik engem ebből a nemzedékből érdekelnek.

Ha nem az Y-generáció nagy regényét akartad megírni, akkor mi volt a kiinduló pont?

A regény középpontjában álló pár történetét akartam mindenekelőtt megírni, ez volt az első konkrét ötlet. Aztán ehhez hozzáadódott mindenféle szikra. Amikor írtam, egyfolytában azt éreztem, hogy olyan dolgok szivárognak be a történetbe, amik már nem az ő szűk világukhoz tartoznak, hanem olyan jelenségek, amik a mai huszonévesek mindennapjait jellemzik. Akkor jutott eszembe, hogy ez a könyv, lehet, mégiscsak több lesz, mint egy elkorcsosult szerelmi történet.

Az Élesben hitelesen vannak lefestve a történések, és nagyon élethű a nyelvezet is. Ilyenkor automatikusan eszébe jut az olvasónak, hogy azonosítsa a szerzőt a főszereplővel. Nem kaptad meg úton-útfélen, hogy magadat írtad meg?

Voltak ilyen beszólások, igen. De ezt tudatosan poénra veszem, mert tényleg van jó néhány valós eseményből táplálkozó történet a regényben, sőt olyanok is, amiken semmit sem változtattam, úgy kerültek a papírra, ahogy történtek. Ezeken azért nem csiszoltam, mert úgy kevésbé váltak volna organikus részeivé a cselekménynek. Úgy voltam vele, ha valakit el kell árulni, hát legyen, ez regényírás, nem az irgalmas nővérek gyülekezete. Aztán meg trollkodtam is olykor, például beleírtam a szövegbe olyanokat, hogy a főszereplőnek lengyeles családneve van, vagy copfja volt középsulis korában. Pont mint nekem.

Oké, akkor mennyi vagy te valójában ebből a történetből?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Tóth Júlia Éva, Articsóka.com, 2016. márc. 20.