Idilli üresség (Székelyföld)
(kiadvány: Éles)
Potozky László új kötete* hangnemében megidézi eddigi művei világát, de továbblépve a narratív sémákon, egy kevésbé ismert állapot megragadására tesz kísérletet. Az Éles olyan lélektani mélységeket feszeget, melyek a korábbi novelláskötetekben csak árnyaltan, perifériálisan mutatkoztak meg, de jelenlétükkel sejtették, hogy a későbbiekben odafigyelő reflexió alanyaivá válnak. Egy fékevesztett zuhanás történetét kínálja ez a kötet. Egy önmagát körömollóval karcoló, a fájdalomban érzéki megnyugvást kereső fiatal férfi, és egy prostitúcióra kényszerülő lány szeszélyes „héja-nászát” kísérhetjük figyelemmel, kettejük egymásba kapaszkodásán túl, a totális anyagi és szociális üresség felé vezető úton. A férfi korán elindul ezen az úton. A csalódásokért, az elszenvedett sérelmekért sérelmekkel fizet, testi és morális értelemben egyaránt. Megszületnek az első tigriscsíkok: „jó fájdalomcsillapító volt a fájdalom, másodpercek alatt elintézett minden gondot, kételyt, aggályt, még ha csak ideiglenesen is.” (18.) Minden bűn, minden negatív gondolat, érzemény egy-egy tigriscsíkot eredményez. A nők megalázása, testüknek önkényes kihasználása egy tervszerű bosszúhadjárathoz vezet, mely végül sorsszerű fordulópontot is jelent az életében. A titokzatos örömlánnyal való első találkozás élménye és emléke nem hagyja nyugodni, megszállottan kutatja a lány nyomait, hisz új lehetőségeket villant fel az életében, perspektívát mutat a magányosságból való kitörés felé. A remény azonban illúzió marad, a kiüresedett létállapot a lánnyal párban sem tűnik feltölthetőnek. Fokozatosan a test akarata alá rendelnek mindent, így a testi élvezetek uralma kiszélesíti a józan ítélőképesség és a megszokott, konvencionális viselkedésnormák határait. Testiség, szexualitás és vadság vonatkozásában a szerző hibátlanul uralma alá hajtja a naturalista prózanyelv minden lehetőségét. Az események előrehaladtával lépésről lépésre diszkreditálódnak életük apróbb szegmentumai, s ezáltal folyamatosan megfosztódnak emberi rekvizitumaiktól. Az elidegenítés egyidejűleg számvetésre is késztet, tudatosan megszünteti az illúziókkal, téveszmékkel körülbástyázott biztonságot, hangsúlyozván, hogy a bizonyosság mögött állandóan jelen van az örök kétely. A szociális elesettséget az állandó nélkülözés is fokozza – ez kényszeríti őket a bűn útjára. Legbelül azonban, függetlenül a külső világ kényszereitől él bennük a remény egy csendes, kiegyensúlyozott élet után: „vagyok annyira normális és átlagos, hogy szükségem legyen szocializálódásra.” (55.) A peremre sodródás mégis egyre félelmetesebb méreteket ölt. A férfi képtelen a megkezdett úton egyedül végigmenni, magával rántja a lányt is, s annak ellenére, hogy erőtlenül küzdeni próbál a szociális biztonságért, lassanként őt is beszippantja az antiszociális szkepszis. Mindezzel együtt jár az individuális megszűnés is, az összeköltözés gesztusával, a kollektív élet az egymásba kapaszkodás, az egyesülés révén valósul meg: „egy személyt jelentettünk be, és tényleg, mintha egyetlen ember lakott volna a szárítóban, teljesen egybepréselődtünk, újra visszafogottak és illedelmesek lettünk, akár az elején, mindketten tudtuk, innen egyikünknek sincs tovább.” (74.) A mesterséges izoláció, az anyagiak szorítása az utolsó reményt is kipréseli belőlük, a felőrlődő idegek harcában a féltékenység, egymás húsának marcangolása kerül napirendre. A kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság a jólétbe, és az integritás megőrzésébe vetett remény teljes kifulladását eredményezi. Az elkeseredést tovább mélyíti a revelatív felismerés kegyetlensége, hogy nem csupán egyénileg, de egész generációjukat tekintve kirekesztettként tartják számon őket: „Gátlástalanul törölt segget a huszonévesekkel a negyvenes-ötvenesek generációja, megtehették, velük is segget törölt a szocializmus, és örökre szarosak maradtak tőle.” (157.) A regény mikrokozmoszában állandósulnak az ehhez hasonló keserű fel- és megismerések, így az esztétikum hangsúlyait a szerző észrevétlenül a referencialitás szintjére billenti át, nyilvánvalóvá téve, hogy a kötet a karakterek egyéni tragédiájával egy generáció kálváriáját szemlélteti. Egy slammer szájából hallhatjuk a végső sommát, mely igazolni látszik a kollektív kirekesztettség és alávetettség bélyegét: „én felmostam veled, s te felmostál sok mással, bérbe vett rongyként sikáltad vagy százzal.” (151.) Végül az addig legbiztosabbnak tűnő pont, a tigriscsíkok születése sem jelenti már a korábbi biztonságérzetet, a fájdalom sem nyújt többé megnyugvást: „a fájdalom már tényleg fájdalmas lett, nem kábított többé, még csak eseménynek se volt jó.” (164.) [...] 2016-04-27 18:03:34
|
|