2012 áprilisában jelent meg Az elveszett nyelv című esszéd az Élet és Irodalomban. Mennyiben tekinthető az a szöveg a most megjelent könyv (Az ismeretlen nyelv – A hatalom színrevitele) elöljáró beszédének, egyfajta előhangnak, felütésnek? Ott azt írod, hogy a kutatás „az elmondhatatlanság paradoxonának, drámai jelentésének megértése, tehát ideológiai nyelvünk és anyanyelvünk leleplezése, kiürítése, majd újraértelmezése. Újraírni, újraolvasni, azaz a szövegek által újraélni”, míg itt a performanszok és színrevitelek jegyzőkönyveinek szintén újraolvasását, újraírását mint az újrajátszás szélsőséges eseteit végzed el.

GYÖRGY PÉTER: Remélem, hogy annak tekinthető, de mint te is írod – és a szándékom valóban ez volt – ez a szöveg(könyv) az eddigieknél jóval erősebben figyelembe vette az egykori kontextusok természetrajzát, működési módját: a színrevitelt ezért is hangsúlyoztam az alcímben. Régóta foglalkoztat az írott dokumentumok némaságának riasztó tapasztalata: az egykor elhangzott szavak átíratainak, írássá fordításának figyelembevehetetlensége, és ugyanakkor annak kényszere is. Fontosnak láttam, hogy az írott, és annak is szánt, és az egykor gyorsírással rögzített, részben egykorú lejegyzések, így a besúgó jelentések és a jegyzőkönyvek szövegei egymás mellett szerepeljenek, s akkor még ott vannak a most írt kommentárok is. Azt remélem, hogy a médiatörténet és emlékezettörténet közti átjárások olvashatóvá, azaz érzékelhetővé tétele kiszabadítja az olvasót saját komfortzónájából, talán megzavarja a történeti idő teremtette távolság magabiztos rutinját. Cserébe a páholyból átkerülünk a színpad menti járásokba. Vagy megfordítjuk a látcsövet: egy apró részlet nagyítása van olyan érdekes, mint a teljes és távoli látkép. Kicsit mondénebbül: ezen szövegek közti újraolvasást, eligazodást némiképp olyannak látom, mint a színházban a színpad oldalán álló beavatottak leselkedésének élményét. Azaz egymás mellett vannak zord és kérlelhetlen történelmi tények, és a személyes élet hősiességének, vacakságának, felemelő gyávaságának és leverő bátorságának a nyomai. (S persze fordítva is.)

A 2012-es szövegben azt írod, hogy többé nem áll rendelkezésünkre a kulturális tér, amelyben annak a retorikának (nyelvnek) jogosultsága, otthonossága volt, most Az ismeretlen nyelvben pedig a kontextusok rekonstrukciójáról beszélsz és persze arról, hogy nincsenek szövegek kontextusok nélkül. Lehet-e sikeres egy ilyen rekonstrukció, az itt és most (ott és akkor) színrevitele olyan dokumentumok által, amelyekben a retorikák (totálisan) uraltak, a nyelvváltás kierőszakolt? Ilyen kordokumentumok által átélhető, megérthető múltak tárulnak-e fel a túlélők és a későn születettek számára?

GyP: Ezt megítélni nem az én dolgom. Az egyetlen, amit látok, az a túlélők és későn születettek közti – ezen a könyvön messze túlmutató – feszültség, amely megkerülhetetlennek tűnik, de nem vezet jóra. Újra és újra azt látjuk, hogy a túlélők valamiféle kivételezettséget kívánnak élvezni, óhatatlanul az autenticitás forrásának tekintjük élményeinket: ami a te nemzedékedet teljesen lehetetlen helyzetbe hozza, mert – pusztán a technikai, tárgyi, ténybeli apróságokra tekintettel – részben valóban meg sem tud mozdulni az elsődleges kontextusok szemtanúi nélkül, másrészt teljes joggal lesztek ingerültek, ha a különféle dokumentumokból összeállított olvasatokat és interpretációkat úgymond a személyes emlékezeteken keresztül ítéli meg bárki. Régóta foglalkoztat ez a 22-es csapdája: s a helyzetemet nem könnyíti meg, hogy egyre nagyobb időbeli távolságról van szó, azaz egyre többször merül fel a személyes emlékeim kritikai interpretációjának kérdése. Mindez minimális mértékben érvényes erre a könyvre, amelynek egy szerény részét – az utolsó fejezetet – részben felnőttként éltem át, de az első három esettanulmány az én időm előtti korszakot idézi fel: azaz végre majdnem ugyanúgy olvasod ezeket te, mint én. Gondoltam, és remélem, ez megoldja ennek a szakadéknak a kérdését. De, hogy a valóságban mi történt, azt én nem tudhatom.

Az előző könyvedben, A hatalom képzeletének bevezetőjében azt írod: „Tévesnek és felületesnek vélem azt a magától értetődőnek tűnő megállapítást, melynek értelmében az autonóm esztétikai szemlélet próbáját kibíró művek jól értelmezhetők önmagukban is, s egykori kontextusuk felidézésére, tehát a vizsgálat léptékváltására csak akkor van szükség, ha a műalkotások nem párbeszédképesek (…) erős fenntartásokkal vagyok a virtuális és ahistorikus esztétikai mező működése iránt”. Soós Nóra Transzparens emlékezet: Folyamatos jelen című kiállítása kapcsán pedig azt: „én valóban kontextualista vagyok”. Nem kell hozzá nagy bátorság, hogy azt mondja az olvasód: nálad a kontextualizmus ars poetica. De miként definiálnád ezt a módszertant, szemléletet egy magánbeszélgetésben, egy interjúban, tehát kilépve a könyvek kontextusából?

GyP: Nézd, Renátó: minden olvasás egyben bele (vagy mint az újabbak mondják, szét) olvasás, s nem olyan egyszerű mindez, mint azt olykor szeretjük látni: a könyvtár polcain némaságra kényszerített, a szövegeikre hagyatkozó szerzők türelmesen várják, hogy elolvassuk őket. Mert minden olvasó, minden olvasás egy új szöveget, s végül írót teremt: a találkozás értelmezéseket tüntet el, és teremt újakat, s engem ez az egész mechanizmus egészében érdekel, minden egyes apróságra szeretnék tekintettel lenni. Hasonló a helyzet a múzeumokkal, a nagy művekkel való találkozásokkal, azaz a művészet és kiállítás, illetve múzeumtörténet elválaszthatatlanok egymástól. Azaz engem valóban a folyamatosan elmozduló instabil kontextusok mintázata (tudom, ez rémes mondat, elnézést) érdekel, amelyekből kiderülhet, hogy a tematikus és a független művészet, illetve azok megítélése sokkal inkább nézőpontok, illékony álláspontok, mintsem valamiféle objektív esztétikai nézőpont kérdése. A kontextualizmus, ha módszerként látjuk (ha már erről vagyon szó) lehetőséget teremt – s nem pusztán számomra – historikus és esztétikai szemléletek közti párbeszédre, amelyről épp annyi szót ejtünk, mint amilyen nehezen tudjuk megteremteni azt.

A totalitarizmus szolgálatába állított nyelv, annak hatalmi kisajátítása a tárgya Viktor Klemperer A Harmadik Birodalom nyelve című munkájának, valamint te is utalsz Stephen Kotkin Magnetic Mountain című művére, ahol a Szocialista Város, Magnyitogorszk lakói elsajátítják a bolsevik nyelvet, ami nyilván a gondolkodásukra is visszahat, ahogy arra Klemperernél is van utalás. De idézed A száműzött nyelvet is, azt a szövegrészt, ahol Kertész az orwelli Newspeakre hivatkozik. Milyen hasonlóságok és különbségek vethetők fel a Harmadik Birodalom és a bolsevik diktatúra totális nyelve között?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fehér Renátó, Litera.hu, 2016. május 12.